Az áldozati mintáról

“Jaj, rá mindig lehet számítani!”, “mindenkinek segít”, “rengeteget vállal…”, “nélküle nem is tudom, hol lennénk…”, “hihetetlen milyen alkalmazkodó, szolgálatkész…”.
Ha ilyesmiket szoktak rád mondani, akár a családban, akár a baráti körben vagy a munkahelyen, elég esélyes, hogy működik Benned áldozati minta.
Épp ezért tartósan nem is hatnak Rád a dicséretek, nem is igazán okoznak Neked örömet, hanem egy futó mosoly után, ami olykor inkább fintor, mész és darálod tovább a feladatokat végkimerülésig… vagy valamilyen betegségig…

Teljesítménykényszer, önkizsigerelés – áldozatiság, bántalmazó kapcsolatok sokszor kéz a kézben járnak…
Nekem is voltak ilyen problémaköreim, de kidolgoztam magamból, ma már tudom magamat képviselni, tudok nemet mondani, már egész jól megtalálom az egyensúlyt a terhelés és a pihenés között, tudok segítséget kéni, ha sok a teher, és tudok a magam öröméért tenni… szóval van kiút, hajrá!

Ki a hibás, a bántalmazó vagy az áldozat?

Sok szó esik a pszichésen bántalmazó, pl. nárcisztikus kapcsolatokról mostanában, és ez nagyon fontos, mert ugyanúgy bele lehet rokkanni, mint a fizikai bántalmazásba, és talán pont egy ilyen írás segít rájönni, hogy vannak a mi kapcsolatunkban is hasonló árnyalatok… és akkor elindulhat a kibontakozás ebből a lehúzó működésből!

Viszont számomra – és azoknál, akiknek segítek – az vált be, hogy holisztikusan szemléljem az életem történéseit, megnézzem mindkét serpenyőt, mert az energia mindig kiegyenlítődik, ez törvény: ha valahol én gyenge vagyok, keveset teszek bele a kapcsolatot tekintve, ott egy másik ember betükrözi majd nekem ezt az ő túlzott erősségével, dominanciájával!
Azaz azt is meg kell vizsgálnom, hogy mit csinálnak velem, de azt is, hogy én hogyan váltom ezt ki! És most nem áldozathibáztatásba megyek: nincs értelme valakit hibáztatni, megszégyeníteni, aztán ebben a mocsárban otthagyni: én azt szeretném ezzel az írásommal elmondani, hogy mi a valós megoldás, és nem csak átmeneti elfedés, menekülés! És ahogy annyi másik írásomban, szeretném felhívni a figyelmet arra a törvényre (tehát nincs alóla kivétel!), hogy a világunk tükör: ami a mély meggyőződésünk, azt teremtjük – a mi életünket mi magunk hozzuk létre.
A meggyőződésünknek, hitrendszerünknek is van oka, van gyökere – és ez azt jelenti, hogy nem, nem a sorsunk a szenvedés, nem muszáj benne maradnunk! A gyökere abszolúte kiásható és eltávolítható!
Az ok jelentkezik az életünkben valahol, egy kisgyerekkori trauma képében, így létrejön ez a minta, és utána, amíg fel nem oldjuk ezt a kedvezőtlen működést, addig újra és újra megteremtjük.

Tehát nagyon fontosak a bántalmazó viselkedéséről szóló írások, jó, ha észleljük, hogy így viselkedik velünk valaki – de azt is tudnunk kell, hogy mint minden kapcsolatunk, ez is: tükör! Ezért nem elég az, ha felismerjük és elmenekülünk onnan (megjegyzem, már ehhez is nagy erő kell, és ez is nagy lépés!), de mindaddig amíg a probléma gyökere ott van, a trauma nincs feloldva, a program ott fut bennünk, és így újra és újra létrehozza az elnyomó-alávetett mintázatot a (pár)kapcsolatainkban!

A megoldás a feloldás: az önmunka. A mélyben levő trauma és az önsorsrontó program kioldása, és helyettesítése az egészséges önértékeléssel és önszeretettel! Ha ez az önmunka megtörténik, akkor tényleg élvezhető, örömteli életet tudunk létrehozni, harmonikus, oda-vissza áramló szeretet-kapcsolatokkal! <3

Miért kerül és marad valaki bántalmazó kapcsolatban?

Akik nárcisztikus vagy egyéb bántalmazó kapcsolatban élnek, azért teszik, mert alacsony az önértékelésük– és azért nem tűnik fel nekik sokáig az (ön)romboló kapcsolódás, mert gyerekkorukban nagy hiányokat éltek meg figyelem, elismerés, szeretet (elfogadás) tekintetében. Nem vették észre, nem dicsérték meg őket, nem kaptak biztatást, inkább az volt a fontos, hogy ne okozzanak gondot… vagy, durvább esetben, akár direkt módon leszólták, megalázták őket – és ennek egy válfaja a fizikai bántalmazás, abúzus is.
Amit pedig gyerekként megélünk, az lesz számunkra a norma. A szeretetről, az emberi kapcsolatokról. Így a későbbiekben a (pár)kapcsolatainkat is erre a sablonra “gyártjuk”, annak ellenére, hogy nem élvezzük egyáltalán, sőt: szenvedünk tőle.

“Könnyen alkalmazkodnak”, “sokat segítenek “, “rájuk mindig lehet számítani ” – mondja a környezet, de ha ez túlzó, rendszeresen önfeladó, akkor az nincs rendjén. Plusz ha megdicséri valaki őket, az “nem megy mélyre”, nem járja át a melegség érzése őket, akár el is hárítják, mert az egészet nem jó érzésből teszik, hanem önfelőrlő belső kényszerből, szeretethiányból.
Az áldozati mintát hordozó embereknek az a mély meggyőződésük, hogy nem elég jók, és ezért nem elfogadhatók, nem szerethetők: nem ügyesek, nem okosak, így nem is tudnak jó döntéseket hozni, ezért inkább átadják az irányítást másnak- akár egész életük felett. Nem érzik úgy, hogy értékesek lennének, hogy számítanak, nem hiszik, hogy fontos, ők mit gondolnak, mit akarnak, ezért küzdés nélkül, automatikusan lemondanak a saját érdekeik képviseletéről, és másokat mindig maguk elé sorolnak, magukat állandóan zárójelbe teszik. Teljesen természetesnek veszik, ha egy megoldandó szituációban sem szempont, hogy ők mennyi terhet viselnek, mennyivel több feladatot vállalnak, mint mások, és hogyan éreznek, mitől lennének elégedettek, boldogak, mitől lenne nekik is kényelmes és inspiráló, örömteli a szitu…

Mivel gyerekkorban azt szokták meg, hogy rájuk nincs idő, energia, emiatt mindig igyekeztek kevés gondot okozni, sőt mindig segíteni akartak, mindig többet vállaltak, hogy könnyítsenek szüleik/ gondviselőik helyzetén, sőt igyekeztek mindent tökéletesen elvégezni, hogy örömet okozzanak. Nem sikerült általában. Mert persze a gondviselőknek nem ez volt a bajuk amúgy, hanem a saját, feldolgozatlan hiányuktól, traumájuktól voltak boldogtalanok- de ezt egy kisgyerek nem tudja, ő azt hiszi, miatta van. Benne csak az csapódott le, hogy nem elég jó ahhoz, hogy szeressék, hogy örüljenek neki.
A meggyőződése, a tudattalanul benne futó program így az lett: ő rossz, hibás és teher.
Ezért igyekszik jóvá, hibátlanná és nem teherré válni – ez okozhat maximalizmust, teljesítménykényszert, állandó kepesztést, “duracellnyuszi”-effektust, vagy teljes visszahúzódást, szürkeegérséget, önmagáról lemondást, “tűrni mindent, mert én nem vagyok értékes és ezért nem is lehetek szempont”-hozzáállást…

Az áldozati program működik a tudattalan mélyében, és a hatalma alatt azt hiszi, ez a normális, és így nagyon sokáig nem veszi észre, hogy nincs helyén, és lehetne másképp is… De hiába ez a normája, mert ebben nőtt fel, attól még szenved benne, a mélyben gyűlik az elfojtás, feszültség, és lassan belerokkan lelkileg és testileg egyaránt, mert valójában: az önmegtagadás egészségtelen, diszharmonikus. És ami diszharmonikus, az rombol.

Jó, de miért kell ezt átélni…??

Hogy miért születik valaki bántalmazó, mérgező szülőkhöz, annak karmikus okai vannak: azért születik oda, mert valahol, egy régebbi életében elvesztette önmagát, és ezért dolga van azzal, hogy újra önmagára találjon: dolga van az önértékeléssel – ezért leszületik egy olyan helyre, ahol a bántalmazó környezet létrehozza a karmikus szituációt (pszichológiai nyelven a traumát), ami a későbbiekben arra sarkallja, hogy megerősítse az önbecsülését, kiálljon magáért, és kilépjen a toxikus kapcsolataiból, és képes legyen kibontani, megmutatni önmagát, és létrehozni támogató és szeretetteljes viszonyokat.

Ezért mondják a bölcsek, hogy minden nehézség valójában értünk van: ha nekiállunk a feldolgozásnak, akkor tényleg megerősödünk önmagunkban, és elkezdjük önmagunkat élni, kibontani: összességében tehát gazdagodni tudunk a megéltek következményeként.

Mi a következménye az állandó önmegtagadásnak?

Az állandó önmegtagadásnak a hatása sajnos nem marad el: az áldozati mintát működtető ember megkeseredik, kiábrándulttá válik, mert mindig azt éli meg, hogy ő csak kepeszt, szolgál, de kutyába sem veszik, kihasználják… dühös lesz mindenkire, mert azok milyen könnyen élnek, “nekik könnyű”, nem ők viselik a terheket… De ha valaki megkérdezi, mi a baj, nem tudja elmondani, sajnos, hogy ez már sok, “elfáradtam, szeretnék én is pihenni, segíts, kérlek ebben vagy abban”, vagy hogy “úgy érzem, túl sok feladat hárul rám, ez így túl terhelő, keressünk más megoldást”… mert sosem hallotta, hogyan kell nyugodtan kifejezni az érzéseinket és kommunikálni az igényeinket (együttműködő/ erőszakmentes kommunikáció nagyon jó eszköz ennek megtanulására!).
Az állandó elfojtásból, szomorúságból depresszió lesz, és abból aztán egy fásult, keserű és örömtelen élet… az elfojtások miatt pedig biztosan valamilyen komoly betegség is kialakul…

Borzasztó nehéz megélni, de látni is az egészet.

Hogyan segíthetünk?

A szerető barátok, családtagok próbálják felhívni az elnyomott figyelmét, de amíg ő nem képes szembenézni a valósággal, addig még védi is a bántalmazót, mondván “azért nem mindig van így”, meg “akkor azért tényleg hibáztam, jogos volt a durvasága”, stb…
Az a helyzet, hogy addig nem is tud kijönni belőle, amíg be nem telik a pohara valami miatt. Ha pedig egy harmadik ember erővel kimenti a helyzetből, mielőtt még ő maga rájönne, hogy nincs rendjén az élete, nagy eséllyel cseberből-vederbe jut, újra ilyen kapcsolatot fog felépíteni magának, mert a minta, a tudattalan program működik. Azt csak valamilyen önmunkával lehet kiütni, kioldani (és felül lehet írni kedvező, önértékelő programmal).
Mert amíg nincs önértékelésünk, és belső meggyőződésünk az, hogy nem vagyunk fontosak, és mindenki alá soroljuk magunkat, addig ezt teremtjük meg, ez is lesz a valóságunk: az utolsók leszünk az életünkben, így más sem fog minket becsülni és tisztelni, megalázó helyzetek, kihasználó emberek érkeznek az életünkbe: létrejön, amit hiszünk… csak valós önmunkával, megerősödött önbecsüléssel lehet kijönni ezekből a körökből.

Fontos tudnunk, hogy egy bántalmazó kapcsolat kívülről bármennyire is nyilvánvaló, aki benne van mint áldozat, nem veszi észre, hisz számára ez a minta, ahogy fent írtam- csak sok idő után eszmél, amikor már nagyon mély pontra kerül, és elviselhetetlenné válik a bántás, így betelik a pohár nála… Vagy van olyan is, hogy az hoz felismerést, ha az áldozat – akár tudattalanul – elkezd dolgozni önmagán, mondjuk elkezd jógára járni, táncolni, festeni (tehát elkezd egy kis minőségi én-időt rendszeresen beiktatni), és így elkezd magára rálátni, megerősödik saját erejében, és fokozatosan kibontakozni a traumák hálójából: és akkor lassan világossá válik, hogy egy igen egészségtelen kapcsolatnak volt részese- jó eséllyel az életének több területén is -, és ha összegyűlik az ereje, ki tud belőlük lépni.

Tehát ha szeretnénk segíteni egy ilyen embernek, küldjünk át 1-1 cikket (ne árasszuk el, mert el fog fordulni tőlünk), hogy megtörténjen a felismerés. Ha felismeri, és elmondja, hogy ezeket a jeleket vette észre, vádaskodás és hibáztatás nélkül elmondhatjuk, hogy mi is így láttuk a kapcsolatukat. Ezután pedig nem kell unszolni, mert megijedhet attól, hogy akkor most cselekednie kell. Mondjuk el, hogy tudunk segítőt ajánlani, ha szeretné. És hagyjuk, érlelődjön ki benne az elhatározás. Akkor lesz valódi, belső ereje meglépni, ha kiérleli magától, és nem mi erőltetjük és rángatjuk idejekorán döntésbe és cselekvésbe, mert akkor könnyen kudarc lehet a próbálkozás vége: nem tud a saját lábán megállni, mert nem lett belső ereje, ezért megint valamilyen függő viszonyt alakít ki…
Értsük meg, hogy nagyon nehéz egy áldozatnak szembenéznie azzal, hogy milyen szenvedésben élt eddig, milyen manipulatív viszonyban volt évekig, akár évtizedekig – nagyon nagy erő kell hozzá, hogy meglássa, mert amikor ez megtörténik, megvilágosodik előtte a helyzet, akkor nagyon baleknak érzi magát, pedig ez egyszerűen a tanulási folyamat volt, aminek meg kellett történnie, hogy most fel tudja ismerni, és aztán ki tudjon lépni. Nem lespórolhatóak a tanulási körök- utólag hülyén érezzük magunkat, amíg nincs a kellő szeretetünk és türelmünk önmagunk felé kiérlelve, de utólag persze, hogy okosak vagyunk: ez volt a cél, hogy okossá, bölccsé váljunk- és a folyamat nélkül nem ment volna! 🙂 Szóval hagyjunk időt neki a kiérlelődésre, hogy tudjon szembenézni az elmúlt időszakkal, és aztán arra is, hogy legyen ereje cselekedni is: kilépni és segítőhöz menni. Ha nem érlelődik ki a belső erő, akkor össze is roppanhat: tehát ne erőszakoskodjunk, ne sürgessük!

Ha még nem tud szembesülni a helyzettel, előrevivő segítség, ha biztatjuk egy hobbira, hogy legyen saját, minőségi én-idője! Elmegyünk együtt jógázni, biciklizni, agyagozni… bármi… hogy hátha rákap az ízére. A minőségi én-idő (tehát amikor önmagunkkal kapcsolódunk) nagyon sokat ad, erősít, segíti az önmagára eszmélést… fokozódik tőle az önbizalom a belső erő… és így egy idő után rá fog jönni magától, készen áll a szembesülésre, és aztán képes lesz lépni.

Lehet, hogy közben lesz visszaesés, mert sajnos a bántalmazó, ahogy érzi az áldozat erőgyarapodását, rákapcsol akár az édesgetéssel, akár az érzelmi zsarolással és lenyomással, mert fél, hogy elveszti a “gazdatestet”- ugyanis a bántalmazó mintegy élősködőként/ vámpírként szipolyozza az áldozat energiáját… szóval rengeteget nyer a kapcsolatban- arról nem is beszélve, hogy ugyanolyan rossz, ha nem rosszabb az önértékelése, mint az áldozatnak, és ezért élvezi, hogy valakin ő uralkodhat: így nem szembesül a hiányosságaival, szorongásaival, gyengeségével (aki agresszív, mindig fél legbelül, mindig gyenge az önértékelése!).
Szóval lehet, hogy lesz visszaesés, de idővel ki tud majd jönni a kapcsolatból, mert ha már elindult az erősödés, önmagára ébredés, akkor be fog telni a pohár, és sikerülni fog neki a kilépés a kapcsolatból!

Kívülről, természetesen, mindezt nem tudjuk gyorsítani, az érést nem lehet lespórolni. Csak annyit tehetünk, hogy együttérzünk, de nagyon fontos, hogy mi magunk éberek legyünk, ne azonosuljunk be, és ne akarjuk átvenni a terhet! Attól nem erősödik az önbizalma, sőt… hosszú távon csak rontunk a sürgetéssel és a teherátvállalással is!

A valódi támogatás, ha elfogadjuk a fejlődési ritmusát és útját – nem vonódunk be, de éreztetjük, hogy támogatjuk, ott vagyunk neki, és ha kér segítséget (ami egy áldozatnál hatalmas dolog!), akkor segítünk egy-két lépésben, de nem folyunk bele tartósan, nem vállalunk át túl sokat, és fokozatosan egyre kevesebbet teszünk bele, ő pedig egyre többet, mert így meg tud erősödni, egyre jobban megy majd neki a cselekvés, és ettől nő az önbizalma! Szóval ne segítsünk hosszan és túl sokat, ne váljon tőlünk se függővé!! Nem kis feladat, nem kis türelemedzés, de érezzük meg, hogy ez a valódi segítség! (Ha nem tudjuk átérezni ezt, akkor nekünk érdemes az én-határokon dolgozni, pl. ezzel…)

Ha pedig most magunkra ismertünk, és bizony elég volt az alávetett, áldozati szerepkörből, szeretnénk örömtelibb életet élni végre, és kedves, szeretetteljes emberekkel kapcsolódni, akkor kezdjünk neki az önmunkának! A tudatos önmunka jelentősen meggyorsítja a megértést és aztán az újjászületést. Járjunk addig segítő(k)höz, amíg meg nem erősödünk, meg nem könnyebbülünk! Akkor lesz a felismerést követően tényleg más az életünk, ha dolgozunk a traumáink feloldásán, és létrejön az egészséges önértékelésünk! Ez abszolút lehetséges, és nem kell évekig szenvedni, néhány hónap alatt már nagyon sok minden át tud alakulni. Örömmel segítek akár én is, ha elszántad magad.

Kívánom Neked, hogy merd feltárni Értékeidet és Erődet, és felszabadítva Magad, örömteli életet és szeretetteljes kapcsolatokat élj!

Namaste<3
Bori

Ajánlott könyvek: Mérgező szülők, Erőszakmentes kommunikáció, Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyermekei
Ajánlott videók: Együttműködő/ erőszakmentes kommunikáció röviden; hosszan

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .