Mostanában olyan csillagállások vannak, amelyek azt jelzik nekünk, ideje meglátnunk az igazságot: meglátnunk milyen kapcsolatainkban, helyzeteinkben hazudunk még magunknak, hol ringatjuk még illúzióba magunkat… Ha mostanában csalódunk, az is azt jelzi, hogy valamit bele akartunk látni, ami nem volt (már) ott… Ilyen napok ezek, használjuk fel a tisztulásunkra, fényesedésre őket, mert amibe belemásztunk, amit létrehoztunk magunknak, onnan ki is tudunk jönni, szóval hajrá! Egy személyes élményen keresztül biztatok mindenkit arra, vegyen bátorságot és lépjen Önmaga felé!
Bátorság kell, hogy szembenézzünk azzal, hogy miért is nézzük el (magunknak) a csúsztatásokat: érezzük, hogy valami nem stimmel, de valami miatt mégis szeretnénk fenntartani az adott helyzetet… kényelmes, mert nem kell konfrontálódni, vagy nem kell a saját lábunkra állni és felelősséget vállalni…? Nem kell máshol, máshogyan újrakezdeni…? Esetleg hízelgő, mert szép, jó vele dicsekedni, látszólagos biztonságot nyújt… “olyan, mintha”…: egy olyan életet, érzést kelt bennünk/ másokban rólunk, amilyennel szívesen azonosulNÁNK- csakhogy valójában már nem működik, vagy sosem működött…?
Bizony nehéz felelősséget vállalni. Vállalni azt, hogy oké, nem olyan fényes a helyzet, és én is tehetek erről. Vagy akár kimondani, hogy: nagy sz*rban vagyok, és én teremtettem meg magamnak a konfliktuskerülésemmel, a felelősséghárításommal… És akkor lépnem kellene… De nem könnyű, mert ilyenkor, amikor egy megszokott helyzetet le akarunk bontani, átalakítani, átjárhat minket akár a halálfélelem is, mert annyira beágyaztuk magunkat a korábbi szituba, hogy azonosultunk vele: azt gondoltuk, azok vagyunk mi- és most ránk tör, hogy ha ezt elengedem, mi leszek én, mi marad belőlem, mivé válok… ha ez nem, akkor mi vagyok, ki vagyok??! A legfőbb kérdés. Szóval nem csoda, hogy szorongást kelt az identitásvesztés érzése: az életben azt keressük, kik vagyunk- azt hittük, tudjuk, de most kiderül, mégsem.
Mindig az volt a mottóm, hogy jobb a bizonytalan, mint a biztos sz*r- a bizonytalanból ki lehet még hozni valami jót is akár.
Ez nem azt jelenti, hogy nem járt át a jeges halálfélelem már párszor, amikor nagy döntéseket hoztam… nem volt könnyű, de nagyon örülök, hogy megtettem! Azóta már könnyebben lépek nagyokat, mert tudom, hogy működik az Életnek az a Törvénye, miszerint ha Önmagunk, tiszta valónk felé lépünk egyet, az százat lép felénk, tehát nagy segítséget, erőt kapunk ilyenkor az Univerzumtól. Megtapasztaltam már többször is, tényleg így van. De ehhez őszinteség kell, ami bátorság, belső erő… és annak ki kell érlelődni, nem mindenkinek van meg (még)- szóval másokat hagyjunk békén, a saját házunk táján söprögessünk. Ott viszont mindenképp, ha érezzük már, hogy valami nem smakkol…
Egy ponton szinte mindenki – ha nem ebben az életében, hát egy későbbiben – eljut arra a pontra, hogy méltatlan lenne benne maradni a hazugságban, a nem-működőben – és ezzel a megalkuvással lemondani a jóról, az örömről, kiteljesedésről… Eljön a pillanat, amikor kimondjuk, nem ezt akarom, nem így akarom, és talán azt is, hogy bizony, ebből már nem lehet számomra elfogadható időn belül kihozni, amit reméltem. Nagyon nehéz szembesülni, és sokszor kudarcnak éljük meg- azt is, hogy hittünk benne, és vakok voltunk, és sok időnk elment rá, de azt is, hogy amikor elcsúsztak a dolgok, nem vettük észre.
Nekem az első házasságom végefelé volt egy ilyen sokk, amikor megláttam, hogy nem működik, és már évek óta hitegettem magam. Máig emlékszem a ledermedésre, amikor belém hasított a felismerés, hogy “ezt nem lehet tovább, bele fogok halni, ha maradok, el kell válnom”. Nagyon nehéz volt megmondani, és leválnom róla, arról, akit nagyon sokáig nagyon szerettem, és amúgy nagyra értékeltem az utolsó közös pillanatunkig, és mint embert ma is szeretem – de rá kellett jönnöm, hogy párkapcsolatként már nincs jövőnk, túl nagy lett a szakadék az elképzeléseink között, nagyon különbözni kezdtek a prioritások. Borzalmas nehéz helyzet volt, és emlékszem, inkább a munkába és bulizásba menekültem, féltem beleérezni, min megy ő keresztül, hárítottam a fájdalmat. Az anyagi részek bonyolultságába is direkt nem gondoltam bele, hogy egy új ház, azt eladni, a hitelt rendezni, szocpolt rendezni… mindegy, minden meglesz, egyszerre csak egy lépésre koncentrálok… Nagy levegőt vettem, fejest ugrottam, és úsztam, csak úsztam teljes erőből a viharban, amíg picit el nem ültek a hullámok, és fel nem mertem bukkanni a felszínre, és körülnézni. Ez több mint egy év volt, addigra elváltunk, eladtuk a házat, kifizettünk mindent, elköltöztünk és új életet kezdtünk mindketten…
De még ezután a felszínre bukkanás után is kellett egy jó fél év, mire mindent megértettem – és azért csak ennyi, mert addigra már tudatosan foglalkoztam az önismerettel, és intenzíven jártam segítőkhöz (tanítókhoz, gyógyítókhoz) is. Így tudtam magamnak és neki is teljesen megbocsátani, hogy elúszott a sok közös terv, a közös élet álmai… és sok-sok év. Nekem ez volt a legnehezebb, biztos a babavágy miatt, mert 32 voltam, amikor elváltam, és akkor még nem tudtam befogadni azt a képet, hogy lehet élet gyerkőc nélkül, sőt, teljesértékű is lehet- akkor még aggasztott az idő múlása.
Szóval nagy nyomás volt.
Egy igazi krízis volt.
Ha a jóga és segítők nincsenek akkor már az életemben, akkor nehezebb lett volna, lehet, hogy még évek telnek el. De akkorra beértem, meg tudtam lépni ezt a hatalmas váltást.
Jártam az önismeret útját, és összesen kb. másfél év volt a házasságom/ válásom feldolgozása. Végül be tudtam fogadni azt, hogy ilyen a tanulási folyamat, egyszerűen az ember így működik: eleinte lassú, nehéz a felismerés, aztán egyre könnyebbé, áramlóbbá válik – és az eleinte történt bukdácsolás nélkül nem jutottunk volna el az áramlásig! Tehát végül befogadtam a tényt, hogy helyénvaló minden kis girbe-gurba kanyar az utunkon, és az, amennyi időt igénybe vesz, mert ez és pontosan ennyi kellett az éréshez, tanuláshoz!
Ezután kerültem olyan lelki állapotba, hogy képes legyek a jelenre és így a jövőre is jobban koncentrálni, és a legfőbb kérdéskörömmel szembenézni: az addigi önismereti munka alapján új célt fogalmaztam meg magamnak (nevesül: ha terméketlenség a problémaköröm, akkor termékennyé teszem az életem minden területét – ahogy csak tudom, és akkor biztos rá is jövök közben, mi a valódi termékenység, és így feloldódik a méhblokkom). Így mentem el a nőijóga-oktatói képzésre, közben veteményest csináltam, gyümölcsfákat ültettem, a közösségi kertészetben dolgoztam és vettem 80 tyúkot, hogy a közösségnek termeljek tojást, közben még egy bő évig a fordítóirodát is irányítottam, aztán azt elengedtem, amikor a jógacsoportok annyira beindultak már… Betettem magam a prés alá tudatosan, hogy alakuljak. Közben sokat meditáltam, és továbbra is jártam segítőkhöz, hogy megértsem a feszültségeket, amik éppen felbukkantak- mert ez az a szakasz volt, amikor jönnek fel egymás után a rétegek, a blokkok és lehet folyamatosan dolgozni rajtuk, kioldani, elengedni, felülírni…
Így alakultam át végül: újabb másfél év múlvára megértettem, mi a valódi a termékenység (ha olyan életet élünk, ami a valódi, isteni értékeket képvisel, azaz olyat teszünk, ami által szabaddá (félelemnélkülivé) és inspirálttá, lelkessé (a lélek, a legfelsőbb szint energiáját tesszük bele a tevékenységünkbe) válunk – és így tudtam békét kötni magammal, megérkezni a békébe a babavággyal kapcsolatban is: kiérlelődött bennem, hogy az is jó, ha jön, az is ha nem, mindkét esetben boldog és teljes, termékeny életem lesz…
Ez azóta csak fokozódik, igaz, most már más szakaszban vagyok, most már az elengedést, megengedést gyakorlom, illetve a cselekvés és megengedés harmóniáját… egyre mélyebb és kiterjedtebb bennem a boldogság, béke, elégedettség és a hála. Egyre inkább könnyeden, az áramlásban és a lelkemmel kapcsolódva, harmóniában élek.
Azért mesélem el, mert igen, az igazság nehéz. Eleinte. Amíg azt hisszük, azok vagyunk, amit annak hittünk. Amíg ragaszkodunk egy képhez valami miatt, ami nem mi vagyunk. De nem, az igazság, hogy mi azok vagyunk, amit belül a szívünkben érzünk, nyugodtan lehet bízni benne. Akkor is, ha nem volt hosszú az adott szakasz, ne ragaszkodjunk hozzá, amikor megtette a magáét, engedjük. Van, hogy egy ideig valami igaz és működő az életünkben: még szolgál minket, a fejlődésünket a szituávió, és van, hogy ez a szakasz évekig tart, de van, hogy csak pár hétig- mondjuk egy állásban vagy kapcsolatban csak pár hónapig kell benne lennünk, mert az kinyit valamilyen kaput bennünk/ az életünkben, és ideje is továbbmennünk. Megléptük a szintet, amit kellett, akkor megyünk tovább. Áramlás van, fejlődés van, és egyedi az ütemünk és a feladataink, a tudati szintünknek megfelelően. Nincs recept, csak annyi: bennünk van a válasz.
Ha nem ijedünk meg, és hajlandóak vagyunk az igazsággal szembenézni, és a felismerésünk szerint elengedni az illúziókat, akkor magunkra találhatunk. Ha közben elkezdünk tudatosan dolgozni magunkon, akkor tuti biztos a siker = az, hogy egyre jobban érezzük magunkat! Egyszerűen azért, mert rátalálunk magunkra: Önmagunkká válunk! Minden más maszk, álruha kényelmetlenné válik egyre rövidebb idő alatt, ahogy fejlődünk.
A magunkra találás folyamata az, hogy a számunkra nem igaz / a nem saját lényegünkhöz tartozó rétegeket lehántjuk magunkról: azaz a generációs mintákat, a társadalmi elvárásokat, az önsorsrontó hitrendszereinket… és miközben ezeken dolgozunk, a karmikus terhek is egyre leolvadnak rólunk- és végül kibukkan a belső, lényegi részünk, mi MAGunk, és felragyog a fényünk.
Álljunk meg, csendesedjünk el, hallgassuk meg, mit mond a szívünk, mi az, ami hozzánk tartozik, és mi az, amihez csak valami más miatt ragaszkodunk, és engedjük távozni a nem saját, számunkra hamis dolgokat (ami lehet, hogy másnak pont, hogy igaz, nincs recept!), és így távoznak az életünkből a hazug kapcsolatok, helyzetek, állapotok…
Ne féljünk elengedni az illuzórikus én-képeket, higgyük el, a valódi, ami ránk vár, sokkal szuperebb!!
Namaste <3
Bori