Olykor találkozom azzal, hogy felvetődik, hogy aki igazán dolgozik magán, hogy önazonos, kiegyensúlyozott stb. legyen, az festheti-e magát, vagy a haját, tetováltathat-e, egyáltalán foglalkozhat-e a külsejével, ez nem jelenti-e azt, hogy “hazudna” magáról… Én úgy érzem, mint mindennél, itt is a háttérben meghúzódó érzések a lényegesek az egyén szempontjából, illetve az is érdekes lehet, hogy ha szemlélik vagyunk, akkor mit vált ki belőlük ez vagy az…
“Jaj, rá mindig lehet számítani!”, “mindenkinek segít”, “rengeteget vállal…”, “nélküle nem is tudom, hol lennénk…”, “hihetetlen milyen alkalmazkodó, szolgálatkész…”.
Ha ilyesmiket szoktak rád mondani, akár a családban, akár a baráti körben vagy a munkahelyen, elég esélyes, hogy működik Benned áldozati minta.
Épp ezért tartósan nem is hatnak Rád a dicséretek, nem is igazán okoznak Neked örömet, hanem egy futó mosoly után, ami olykor inkább fintor, mész és darálod tovább a feladatokat végkimerülésig… vagy valamilyen betegségig…
Teljesítménykényszer, önkizsigerelés – áldozatiság, bántalmazó kapcsolatok sokszor kéz a kézben járnak…
Nekem is voltak ilyen problémaköreim, de kidolgoztam magamból, ma már tudom magamat képviselni, tudok nemet mondani, már egész jól megtalálom az egyensúlyt a terhelés és a pihenés között, tudok segítséget kéni, ha sok a teher, és tudok a magam öröméért tenni… szóval van kiút, hajrá!
