“… S a csillag-szóró éjszakák/ Ma sem engedik feledtetni/ Az ember Szépbe-szőtt hitét”- idézte Adyt Papp János színművész, a Rockenbauer Pál rendezésében létrejött Másfélmillió lépés Magyarországon sorozatról eszmét cserélve, a 40. évfordulóra készült, Ércnél maradandóbb című dokumentumfilmben. Ezt az érdekfeszítő 50 percet megnézve azt éreztem, hogy nagyon klappol a tegnapelőtti, trianoni döntésről megemlékező posztomra:
ugyanis, amit létrehozott ezzel a filmmel Rockenbauer és csapata, kiválóan mintázza, hogy hogyan lehet megújulni, emelkedni és emelni. Minőségi, értéket képviselő és közvetítő alkotással fejlődni és hatni, embereket inspirálni és összehozni…
A dokumentumfilm minden nyilatkozójából süt a szinte vallásos áhitat az 1979-es forgatással kapcsolatban. Keresik a szavakat az élmény megfogalmazására, hogy mi is volt ez a varázs, miért ilyen magával ragadó ez a mára, mondhatni, kultikus sorozat. Próbálják az érzéseket szavakba önteni, az alkotási folyamatot és végeredményt kielemezve valahogy egy bejáratott kategóriába illeszteni… de nem megy.
Azért nem találja senki a szavakat, mert az ilyen tiszta, nagyívű és hiteles alkotás túlmutat a szavak szintjén. Túlmutat a hétköznapi szinten. Túlmutat a bal agyfélteke elemző hozzáállásán: az ilyen felemelő alkotást, magas szintű rezgését a jobb agyféltekénk érzékelő, holisztikus jellegű befogadóképességével tudjuk csak “befogni”: csak érezni tudjuk. De ahogy a bal agyféltekére kapcsolunk, mert próbáljuk elemezni az érzést, és gondolatokká formálni, aztán azokra szavakat találni, és lineáris formába, nyelvtanilag helyes mondatba önteni… de elakadunk, mert érezzük, hogy elégtelenek az eszközeink.
Ez az a jelenség, amit Antoine de Saint-Exupéry úgy fogalmazott meg, hogy “Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”. Nem anyagi szint, hanem afölötti, multidimenziós szint, magasabb szintű minőség járja át. Az ilyen minőséget energetikailag a szívünk területén fogadjuk be, az az elfogadás, befogadás fő területe. Nehéz megosztani, érzékletessé tenni egy ilyen élményt, ugyanúgy, ahogy mondjuk egy meditációs élményt: olyan szférákban járunk olyankor, ami nem az anyagi szinthez tartozik, ezért a végesen, anyagi szinten gondolkodó elme kiakad, a bejáratott címkéket nem tudja az élményre aggatni, nem talál hozzájuk szavakat, amikor egy holisztikus, egységélmény megtapasztalását kellene megfogalmazni- ahogy tökéletes gömböt sem tudunk papírlapból készíteni.
Így teljes mértékben érthető, hogy Papp János versekhez nyúlt a dokumentumfilmben, hogy ki tudja fejezni azt a csodaérzést, ami átjárja ennek a sorozatnak, alkotásnak a kapcsán- hisz a vers, a művészet, a valódi művészet feladata ez lenne, hogy anyagi eszközökkel, anyagban megfogalmazza a megfogalmazhatatlant, földi síkon megjelenítse, formába öntse az istenit… és aki találkozik az alkotással, nyitottan befogadja, annak felemelő élményt nyújt, akár életét megváltoztató katarzist tud okozni a magas szintű energiával való találkozás (ahogy azt Rilke híres versében megfogalmazta)- mert önmagában az anyag nem képes ilyet okozni, csak akkor ilyen hatású, ha átjárja az alkotó magas szintű energiája, lelkesültsége. Az ilyen alkotás végül is egy beavatás: kaput nyit egy új szférába, ami átalakítja addigi hiszemünket.
A Másfélmillió lépés Magyarországon tehát egy kiváló példa arra, hogy hogyan lehetne megújulni és emelkedni nagyközösségi szinten is: valaki megálmodott egy nagy tervet, amiben nem önmagát akarta fényezni, hanem bemutatni valamit, amit ő értékesnek tart, őt csodálattal tölti el, jelen esetben a túrázást, az országjárást, a tájakat, falvakat, a természetet, az emberi kapcsolatokat… amik számára értéket képviseltek, és szerette volna másoknak is felnyitni ezen értékekre a szemét.
Alaposan felkészült rá (2 év előkészítéssel vágtak bele), nagy munkát, figyelmet, azaz energiát fektetett bele. Jó vezetőként felismerte, mi az, amiben nem neki van a legnagyobb tudása, és azokra a feladatokra megkereste a megfelelő embert, és így összeállt a csapat, amely együtt minőségi munkát tudott letenni az asztalra. Mégpedig azáltal, hogy minden résztvevő olyan dolgot tett hozzá, olyanról beszélt, amiről van tapsztalata ÉS ami lelkesíti (ami azt jelenti, hogy az egyénnek a magas szintű energiája járja át), így ez a magas szintű energia az egész munkát átjárja, és hatására rengetegen hallottak új helyekről, a Kék túravonalról, és kaptak kedvet a túrázáshoz, kezdtek közösen túrázni, alkottaak egyesületeket, stb. És még a néprajzi értéke is kimagasló, mivel rögzített kb. az utolsó pillanatban számos kihaló mesterséget.
Szóval a fent felsoroltaktól lett magas szintű az alkotás és lett ilyen, szavakkal meg nem fogalmazhatóan gazdag, embereket megmozdító, inspiráló, közösségeket kovácsoló… ez az isteni minőség megjelenését mutatja, annak ilyen a hatása.
Erre gondoltam, amikor azt írtam az előző posztban, hogy most már újjá lehet és kell születni, egyéni szinten is, de a magyarságnak (és az emberiségnek is): alulról kell szerveződni, azaz egyéni szintről indulva, és ki fog hatni a szélesebb közösségre is, nem kell előre agyalni rajta, csak csinálni, az Élet reagálni fog az energiára, a cselekvéssel ötvözött szándékra. Tudatosan csiszolni magunkat, rendszeresen elcsendesedni, kibontani magunkat, felmászni a magunkat bezáró falak tetejére, magunk mögött hagyni a lehúzó gondolatköröket, hiedelmeket, fellélegezni. Olyanba fektetni az energiánkat, ami lelkesít minket, amiben valódi értéket, és nem csak pénzkeresetet látunk. És elkezdeni és folytatni, csinálni, aztán az egyre nagyobb körben kiterjed majd, mert ahol az Élet van, Érték van, az fejlődik (“Az Élet él és élni akar”- újra Ady): egyre több embert elér ez a magas szintű energia, hozzáállás, amivel munkálkodunk, és így jó példával járunk elöl, és hatunk másokra, akkor is ha nem célunk, egyszerűen, mert az energia dolgozik, sugárzik, hat… és visszahat: gyarapít és minket is gyarapít.
Ez kellene, hogy legyen a cél, ez a magas szintű Élet, amit mindannyiunknak minden pillanatban lehetősége van választani, és így megújulni egyéni és közösségi szinten is.
Namaste ♡
Bori