Megihletett ez a videó, ahol a kőszáli kecske a sóért hihetetlen magasságba mászik fel a sík(nak látszó) falon!
https://www.youtube.com/watch?v=RG9TMn1FJzc&feature=share&fbclid=IwAR0ZR7fT5IAITaa7kggpD0Z6xfZ96HCNh-XcHPTz_9Py7bLd02wsthQiSS0
Hihetetlen terepen lépked fel a kőszáli kecskemama és a gidája utána, hogy a magasban kirakódott sót nyalogathassa… ha még “terep” lenne, de ha ránéz az ember a falra, inkább síknak látja- el nem tudnám képzelni, hogy fel lehet rajta menni (ráadásul gyerekkel… ráadásul szoptatni is ott a gyereket, ahogy a képen itt :DD)… a gyakorlott falmászók biztos máshogy látják…
Elgondolkodtam ennek kapcsán, hogy az életben ugyanígy van: az ember előtt ott magasodnak a falak, és sokszor neki sem mer állni, kishitűségében körbe sem bír nézni, hogy van-e valahol fogás rajta… (vagy kicsit arrébb egy létra… vagy akár lépcső!:D mert ilyen is van!) Sokszor mondták már nekem, hogy milyen bátor vagyok, milyen nagy döntéseket merek meghozni az életemben (házasság, egyetem melletti munkavállalás, fordítói karrier, Bp-ről elköltözés, építkezés, válás, falura költözés, karrierváltás… kapcsán) – van, akit inspirálok ezzel (ezt sokszor kapom szemtől szembe- amit köszönök:), és van, aki hülyének néz miatta (ezt ritkán kapom szemtől szembe, amit szintén köszönök:D).
Valahogy nekem mindig is az volt a mottóm, hogy jobb a bizonytalan, mint a biztos sz*r! … Igen, mert hát a bizonytalanból még lehet bármi, ugye… Szóval azt hiszem, az életben már én is kezdek “falmászóvá” válni: ma már nem, vagy alig cidrizek, ha változások jönnek (azok pedig jönnek, ez az egy biztos az életben), mivel a tapasztalataim alapján már bízom magamban, az erőmben, a kreativitásomban… De nem ez a fő! Nem csak magamban bízom, hanem az Életben is! Hiszem (és mivel tapasztalom, azaz már bizonyosságot szereztem erről: ) már tudom is, hogy mindig, MINDIG csak olyan feladatot kapunk, amivel meg tudunk birkózni, ha hajlandóak vagyunk egy kicsit összekapni magunkat, és némileg tágítani a határainkat, megmászni a magunk köré épített falainkat- azaz fejlődni! Mert nem szívatásból vagyunk itt, még ha sokszor úgy is érezzük. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk MINDEN által, ami az életünkben van, hogy aztán mi is tudatos teremtővé válhassunk (tudattalanul is teremtünk, ugye… nem mindig élvezzük eredményét:).
Ahhoz, hogy tényleg rettenthetetlen és kreatív élet-falmászóvá tudjunk válni, legelőször rá kell ébrednünk, hogy igen, nekiláthatunk a falunk megmászásának, nem kell a tövében szomorkodnunk, dühöngenünk, önsajnálnunk… aztán ha ez megvan, meg kell tenni az első, aztán a második lépést: el kell szakadnunk a biztonságosnak hitt talajunktól, jó kis langymeleg, de nem nagy megelégedettséget nyújtó mocsarunktól. Aztán menni-menni, egyik láb a másik után… lépésenként haladva a cél felé, isteni Önvalónk felé… Talán az első lépés a legnehezebb, mert ott még (majdnem teljes) hitetlenséggel, kétkedéssel és persze okoskodással állunk…
Falakat úgy építünk, hogy elutasítunk valamit (vagy valakit, aki valamit képvisel, amivel nem tudunk még mit kezdeni): az elutasítás azt jelenti, hogy egyrészt feszültséget vált ki belőled, mert nem érted, nem tudod, mit kezdj vele. Másrészt nyilván ezáltal rögtön egy ítélet is megszületik benned: hogy az miért rossz vagy elutasítandó. És már itt is a fal, elzárkóztál. … És aztán mi történik? Hát, egyre több dolgot ítélünk meg és el, egyre szűkebben élünk, egyre több szabályt, feltételt hozunk létre, hogy védjük magunkat, a (csak a mi fejünkben létező) kis világunkat, avagy a komfortzónánkat… Ez ideig-óráig működik csak, mert az Élet nem a szűkösségről szól, nem az a célja, hanem a végtelen, a határtalan fejlődés, a szabadság…, szóval – lehet, hogy már megfigyeltétek- az Élet hogyan reagál a falak felhúzására: TUTI biztos, hogy behozza az életedbe ezt az elutasított valamit! Mégpedig azért hogy találkozz vele, árnyald a magadban alkotott képet róla, és megértsd… aztán elfogadd… és egy idő után meglásd, hogy milyen csodálatosan komplex, mégis egyszerű, milyen mérhetetlenül intelligens megoldása az Életnek az, ami elítéltél… kimondhatatlanul zseniális…: és így már szereted is és hálás vagy érte.
Ha megértünk valamit, mi az, hogy működik, miért van egyáltalán, mi a haszna (azaz mivel szolgálja valaki fejlődését (pl. a sajátomat)), tehát ha megértjük, a feszültségünk csökken- és végül is el tudjuk fogadni, hogy arra a jelenségre/ tárgyra / viselkedésformára is valakinek szüksége van… és igen, ez van, hogy rombol, rombolja a környezetét és önmagát- de ez csak látszólagos: ebből tanul az is, aki adja, és az is, aki kapja.
Majd ha már mindent lerombolt, vagy mindenki elhagyta, vagy eleget bántották… azaz összességében: eleget szenvedett, akkor kénytelen-kelletlen, de változtat! És ez szuper! Mert ha változtat (egyszer, kétszer, sokszor), akkor megtapasztalja a saját erejét, rájön, hogy igazából egész sok dolog van az életében, amin változtatni tud. És ha ez felerősödik az emberben, akkor történik meg, amit felébredésnek nevezhetünk (ami nem “a” megvilágosodás, de egyfajta megvilágosodás…): aki felébredt, az rájött MAGÁTÓL, belső erőből, hogy ő maga felelős a saját életéért: ő dönthet róla, hogy mit szeretne az életében élni, tapasztalni, akár kiteljesíteni, létrehozni- az Élet pedig adja a mikort és a hogyant. (Erről majd írok később még, most volt egy erőteljes ilyen élmény az életemben…) Persze vannak sorsesemények, amiket muszáj megélnünk az életünkben, mert egyszerűen tanulnunk kell valamit belőlük, de nagyon sok dolgot a szabad akaratunk által megválaszthatunk. Tehát szabadon választjuk, mit szeretnénk tapasztalni, és akkor azt megismerjük fény- és árnyoldalával egyetemben… Ez nagyon fontos pont, amikor rájövünk, hogy mi választhatunk, mit hozunk be az életünkbe, kivel, hogyan töltjük el az időnket, napjainkat, heteinket, éveinket. Milyen tevékenységgel töltjük ki, milyen minőségű dolgot hallgatunk, olvasunk, nézünk… És aztán a még fontosabb pont, amikor valóban eszerint is cselekszünk: kézbe vesszük az életünket, elkezdjük megismerni magunkat, rendezzük a kapcsolatainkat, netán meg is szakítunk párat, ami rombol minket, és nem lehet előremutató együttműködést kialakítani benne… aztán kialkudunk a munkahelyünkön a tudásunknak megfelelő felelősségi kört és fizetést, vagy saját vállalkozásba kezdünk, stb.
Hogy min tudunk változtatni, min nem, mi a mi dolgunk, mi más dolga és mi az Isten dolga, ez nagyon fontos kérdés az életünkben! Olykor nehéz eldönteni, ezért érdemes rendszeresen megvizsgálni, akár minden nap a reakcióinkat és azok gyümölcsét, ill. hogy betartjuk-e a határokat: más dolgába beleszólunk-e, ill. hagyjuk-e hogy más irányítsa az életünket… Erre van Assisi Szt. Ferencnek egy imája, amivel egy filmben találkoztam már jópár éve, azóta több helyen is szembejött, lehet, hogy Ti is ismeritek.
Nekem akkor nagy segítség volt, mély depresszióban szenvedtem évek óta – ez a film egy depressziós fiú kiútjáról szól* – és ez az ima elhangzik benne: akkor úgy éltem meg, hogy a fölém tornyosuló, sötét, vastag felhőket egy kis fénysugár átlyukasztotta általa. Ma már tudom, hogy akkor még nem voltam felébredve, sok mindent nem értettem, hogy hogy lehet az életben és miért… masszívan szenvedtem, de ez az ima az egyik segítőm volt, ami által elkezdett tisztulni a kép… és ma már legtöbbször a tiszta kék égen ragyogó napot láthatom… Hálás vagyok az útért, a falaimért, amiket meg kellett másznom, és azokért is, amiket még meg kell… mert egyre csodálatosabb a kilátás!! 😀 Kívánom, tudjatok Ti is erőt meríteni a kőszáli kecske kitartó megoldáskereséséből és Assisi Szent Ferenc imájából! <3
Az ima első 5 sora volt, amivel én találkoztam, de bemásolom a további sorait is:
Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.
*A film címe Nyomás alatt/ It’s a kind of a funny story (2010) >>> itt meg tudjátok nézni.
Namaste♡ Bori
—–
Képek:
https://olaszforum.blog.hu/2016/02/09/irodahazbol_a_paradicsomba_avagy_a_gran_paradiso_es_a_koszali_kecske
https://4444k.blog.hu/2018/10/15/koszali_kecskek_a_kozel_fuggoleges_gaton