Gyászt, veszteséget és annak feldolgozását érezhetünk nem csak szeretett ember vagy állat elhalálozásakor, hanem egy kapcsolat megszakadásakor is, pl. egy válás, szakítás kapcsán, de akár egy tervünk, vágyunk (hacsak időleges is, de) meghiúsulása miatt (pl. ha megjön a menstruációnk, pedig babát szerettünk volna; vagy eladják az orrunk elől a vágyott lakást, autót; nem férünk be egy vágyott táborba, utazás keretébe; mégsem kapjuk meg a hitelt a banktól az építkezéshez vagy vállalkozáshoz…), vagy egy életszakaszunk elengedésekor (pl. amikor megházasodunk; vagy amikor a gyerekkor biztonságát, kényelmét, melegségét el kell hagynunk, hogy megálljunk a saját lábunkon…), egy régi én-részünk, szokásunk elengedésekor is (amikor szerettük azt, a részünknek éreztük, de rájövünk, hogy már nem segít, nem táplál, nem pótolja a hiányt, ami miatt anno működtettük…), vagy egy nagy döntés meghozatalakor, mert el kell engednünk a másik lehetőséget, de természetesen érezhetjük egy szeretett növény kipusztulásakor vagy tárgy tönkremenetelekor is… Ezen esetekben is érdemes az elengedés folyamatán átvezetni, átengedni magunkat, amit, ha tudatosan segítünk, ahogy az előző posztomban leírtam, akkor hamarabb gyógyul a seb, enyhül a fájdalom.
Ebben a posztban most az elhalálozás mentén érzett gyászt járjuk picit körbe, mivel a mostani intenzív fényesedésben sokakat érint, ugyanis sokan elvesztenek szeretteket, mert sokan kilépnek. Nem könnyű téma, de mint mindennel kapcsolatban, itt is sokkal jobb, ha értjük a működést, és nincsenek ködös elképzeléseink, ezért írok róla (a halál energetikai, tudati folyamatáról bővebben beszéltem az Új Korszak 4-es előadásban).
Az életünk során a lelkünk rendszeresen, legalább évente megmér minket, a földi, jelenlegi énünket, a tudatunkat, hogy hogy állunk az ebben az életünkben teljesítendő fejlődésünkkel, a tudatunk nyitásával, a blokkjaink feloldásával- és ha azt látja, már nem tudjuk megugrani, amit ebben az életben kellene, ami aktuális és kihagyhatatlan lenne a fejlődésünkben, úgy dönt, hogy inkább kiléptet, hogy nekifussunk kicsit más körülmények között, leszülessünk újra- így létrehoz egy olyan helyzetet, ahol nekünk (= tudatunknak, blokkjainknak, tanulni valóinknak) megfelelő módon megtörténik a kilépésünk, akár betegség, rosszullét, akár baleset során.
A jelenleg zajló nagyon erős és gyors fényesedéssel sokan nem tudják tartani a tempót, és inkább a kilépést választják, mert nem bírnak átmenni ezen a borzasztó intenzív testi és energetikai átkalibrálódáson, inkább leszületnek majd az új energiába, a megújult biológiába (ettől még persze, minden blokkjukat ki kell majd dolgozniuk, de legalább ezt a nagyon erős átállást kihagyják). Sokan vannak így, tehát sokakat érint a gyász is.
Természetesen nagyon különbözőképpen reagálunk a veszteségre, a tudatunktól, és ennek megfelelően a karmától, egyéni életfeladatoktól nagyban függ, hányszor és hogyan kell megélnünk… nem könnyű senkinek, persze, de akinek nagyon erős ragaszkodásai vannak, önállóan nem képes elképzelni az életet, esetleg függőségei vannak valaki(k)től, ők nehezebben élik meg- és az a helyzet, hogy a ragaszkodás miatt pont, hogy hangsúlyosabban jönnek nekik akár ilyen módon is az elengedési feladatok az életükbe… mert mindenkinek el kell érnie az “önmagamban egész vagyok”-érzésbe, -tudatállapotba, a kötések, félelmek feloldásához.
Minden esetben lehet segíteni, hogy képesek legyünk az elengedésre! A ragaszkodások mélyén általában nagyfokú bizonytalanság, biztonsághiány van, ami nagyon sokszor anyahiányra, tágabban: ősbizalom-sérülésre vezethető vissza- és ezeket ki lehet bogozni és simítani tudatos önmunkával, ha már készen állunk ténylegesen a változásra, szóval ha nem megy az elengedés, beleragadunk az alább leírt folyamat valamelyik szakaszába, kérjünk segítséget! Ez tényleg nagyon nehéz feladat, ne szégyelljünk segítőhöz menni, ha elakadunk…!
Ahogy írtam az elengedésről szóló előző posztban, az érzelmeket fontos engedni magunkon átmenni, mert nem véletlenül jönnek, valamit kinyitnak a tudattalanban: a gyásznál is nagyon fontos, hogy engedjük meg magunknak a fájdalom, a hiány megélését, a szomorúságot, a sírást… hagyjuk, hogy ahogy az első sokk elmúlik, előjöjjön belőlünk és átvonuljon rajtunk az érzelem, mert ha nem így teszünk, elfojtás lesz belőle, és abból pedig blokk a tudatunkban, amit, ha feladatunk lenne ebben az életünkben feloldani, de mégsem tesszük, akkor fizikai szinten megjelenik, betegséggé alakul. Tehát éljük meg az érzelmeket, hagyjunk magunknak erre időt.
Aztán egy idő után, amikor már nem annyira nagyon élénk a fájdalom, megtehetjük azt, hogy összegezzük az elhunyttal való kapcsolatunkat, összeszedjük, mit tanultunk tőle, miben mutatott példát, és mi volt az, amiben közvetetten tanított, tehát amivel kapcsolatban pont arra jutottunk, hogy mi ezt másképp csinálnánk… (az összegzésről még bővebben itt írtam)
Aztán megint egy idő múlva, amikor minden összeállt bennünk, búcsúzzunk el, rászánva az időt, és főként: a figyelmet, mert a tudatos figyelem kell az energiamozgatáshoz igazán, és most ezzel éppen rendezni akarunk valamit, épp feltisztítunk magunkban valamit, tehát legyünk benne teljes figyelmünkkel: köszönjük meg neki a tanításokat, közös élményeket, ha a szülőnk volt, azt is, hogy leszülethettünk hozzá, kérjünk bocsánatot tőle, ha úgy érezzük, kellett volna valamiért; mondjuk el, miért tettük akkor azt, amit, mi működött akkor bennünk, milyen félelmeink mentén cselekedtünk…;
és mondjuk el neki, hogy mi esett rosszul tőle, ha volt olyan, amiben ő megbántott, és amennyiben képesek vagyunk (nem kell erőltetni!), bocsássunk meg neki- a megbocsátást akkor tudjuk megtenni, ha már képesek vagyunk tisztán látni, miért kellett nekünk (!!) átmenni azokon a történéseken, amiket ő hozott be az életünkbe: azok által hogyan változtunk, pl. lettünk erősebbek, belátóbbak, bölcsebbek,… miben segített nekünk megváltozni az a helyzet, amit létrehozott, miben az az energia, amit ő jelenített meg az életünkben, ugyanis ha negatív karma miatt jött az életünkbe ő, ill. az az energia, amit ő jelenített meg, az azért jelent meg, hogy valamit átalakítson bennünk (a karma azért van, hogy változást idézzen elő bennünk..!). (Az áldozati mintáról itt írtam)
Ezek után búcsúzzunk el: ha képesek vagyunk rá, mondjuk neki azt is, hogy szeretjük, és aztán, hogy most elengedjük, járja az útját a legjobb belátása szerint és mi is ezt fogjuk tenni. Így fel tudnak oldódni az esetleges kötések, ami persze nem azt jelenti, hogy ne tudnánk rá emlékezni, vagy akár kapcsolódni vele, az energiájával, ha szeretnénk, de nem marad semmi visszahúzó, terhelő a kapcsolatunkból.
Amennyiben olyan feladatot hozott ő az életünkbe, amit még nem tanultunk meg, akkor valószínűleg még nem tudunk neki megbocsátani, mert még benne vagyunk a tanulási folyamatban, és még nem született meg bennünk a bölcs rálátás; és ilyen esetben az ő távozásával biztosan bejön vki az életünkbe, aki ugyanazt vagy nagyon hasonló energiát fog működtetni az életünkben, hogy tükrözze nekünk a problémánkat a nekünk megfelelő szinten, amíg meg nem tudunk változni – és amikor a változás megtörténik bennünk, az a karma (vagy más jellegű kötés) feloldódik a tudatunkban, és akkor meg is tudunk majd bocsátani, és többször nem érkezik olyan ember az életünkbe, ill. már magabiztosan és tudatosan fogjuk tudni kezelni, már nem fog megterhelni.
Ha a folyamat el sem tud indulni, mert blokkol minket az, hogy pl. befejezetlen volt a kapcsolatunk, nem tudtunk elbúcsúzni, vagy valami zavaros, megmagyarázhatatlan, lezáratlan bennünk vele kapcsolatban, vagy nem értjük, miért úgy kellett történnie, ahogy, akkor kérjünk mindenképp segítséget, mert ezek elérhető információk, ha készen állunk rá, akkor a lelkünk elmondja nekünk, miért ezen kellett neki és nekünk is átmenni, kinek milyen tanulást hoztak az események…
Ha ott akadunk el, hogy még nem állunk készen arra, hogy az érzelmeket megnyissuk, megéljük, átéljük, akkor valószínű, hogy blokk van ezzel kapcsolatban a tudatunkban: sokaknál félelmet okoznak az érzelmek, mert úgy érzik, elsodorja őket, nem tudják kontrollálni ezeket a (számukra nagy erejűnek megélt) hullámokat, és ez akár halálfélelmet válthat ki, úgyhogy inkább elfojtják… ha ez a helyzet, mindenképp kérjünk segítséget, mert az érzelmek megélése nélkül, nem tudunk kapcsolódni sem magunkkal, sem másokkal… és magányos és kietlen érzésű lesz az életünk egy idő után a jobb agyféltekés működések nélkül (ez a nagyon tüzes (jellemzően nagyon aktív, akaraterős, kontrollálni szerető, kemény, maximalista) embereknél nagyon gyakori problémakör…).
Gyászfeldolgozáshoz lehet találni specializált segítőt, egyéniben vagy csoportban terápiára menni, de akár én is tudok ebben a folyamatban is segíteni lélekkommunikációval, szépen lehet haladni, ha tényleg akarod a változást, a lelked elmondja, ami ahhoz kell, hogy tovább tudj lépni. Ha még nem állsz készen, az sem végzetes tragédia, mert majd egy ponton megérik Benned… majd érzed.
Namaste♡
Bori