A földi tér duális, itt a fényt és az árnyékot is tapasztaljuk, tanuljuk… Amíg csak egyik oldalt keressük, a másiktól ódzkódunk bármi miatt, addig az Élet valamilyen módon utunkba teszi (az “orrunk alá dögöli”) a másikat, hogy meglássuk, nincs egyik a másik nélkül, a teljes képhez hozzátartozik az árny is (amíg a duális térben működünk)- így látjuk meg a mélységeket.
Így jövünk rá, hogy mik a valódi értékek, és így már tudatosan dönthetünk róla, mi melyiket szeretnénk élni, mivel szeretnénk társulni- amellett hogy belátjuk, minden jelenség a világban: helyénvaló.Ha sikerült ebbe megérkezni, mindkét oldalt elfogadjuk, beteljesült az integráció. Ilyenkor nincs bennünk ítélkezés, elutasítás semelyik felé, létrejön bennünk az egyensúly, a harmónia… az egész-ség. A “minden rendben, mert mindenki az Egy felé tart így vagy úgy”.Így lépünk ki a duális energiából és érkezünk meg a a valódi béke és szeretet terébe, rezgésébe…
A húgom posztja erről az új kerámiakollekciója kapcsán:
“Üresség, Semmi, Fekete
Az előző semmiről szóló írásom folytatása, ami ősszel készült, most pedig a tél vége felé tartunk, és
érzem, hogy kezdek feléledni, megmozdulnak bennem a vizes áramlások, kezd beindulni a keringés.
Jobban rálátok már a télre, mikor nekifutottam másodszor is a Semminek. Jelentem, most jobban
sikerült. Semmi feszültség, ami a megfelelésből származna. Azt azért így utólag leírom, hogy ezt az
előző írásomat azért nem osztottam meg ősszel, mert úgy éreztem, nem ért meg. De inkább én nem
értem meg arra, hogy ezt az elhatározásomat, hogy most pár hónapig nem csinálok semmit,
kitegyem az ablakba. Most megértem rá, mert érzem, milyen jó volt, és mennyire kellett, hogy ne
legyen cél. Kicsit ijesztő volt, hogy mi lesz aztán, meddig tart a szünet? de aztán sikerült arra
koncentrálnom, hogy nem érdekel ki mit gondol, de nekem most nagyon nincs kedvem a kerámiával
foglalkozni.
Korábban, egy meditációban feljött egy váza sorozat képe, ami csupa fekete volt, kívülről hepehupás,
nyálkás felülettel. Nem szeretek a “ronda” dolgokkal foglalkozni, és ez leginkább ijesztő volt, nem is
akartam ezeket megvalósítani. Az utóbbi években viszont sokszor feljött számomra az a tanulási
folyamat, hogy szembesítsem magam a tökéletlenségekkel. Túlzottan idealista természetem
hajlamos inkább elfedni, elrejteni a rossz dolgokat. Próbáltam a szembenézés taktikáját alkalmazni,
de túlságosan letört, depresszióssá tett. Aztán szerencsére megérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol
ráláttam, hogy az élet része a sötétség is. Aki spiritualitással foglalkozik gyakran esik abba a hibába,
hogy úgy érzi, jobbnak kell lennie, emelkednie, a fény felé tartania. Elkeseredik a betegségtől – hogy
még mindig nem tart ott, hogy észrevegye a jeleket és ki tudja tisztítani magából a feszültséget,
mielőtt jönne egy betegség. És hogy sürgesse a fejlődést, mielőbb megszabaduljon gyengeségeitől.
Én kifejezetten azért léptem az önfejlesztés útjára, mert túl akartam lépni a saját árnyékomon, és
kezembe venni a sorsom. Azt gondoltam a tudatosság végre eszköz lehet számomra, hogy boldogabb
életem legyen. Ez egy bizonyos szinten mind igaz, de pont az a szép ebben az útban, hogy folyton
tartogat meglepetést, újabb nagy tanításokban részesülünk. Az utóbbi pár év már inkább arról szól
nekem, hogy meglássam ennek a sötét, szaturnuszi minőségnek a szépségét. A halál, a betegség, az
összehúzódás, a romlás, a sötétség, a hibák, a rosszkedv mind olyan dolgok, amik a tanítómestereink
lehetnek. Sokkal könnyebb velük megküzdeni, ha belélegezzük, integráljuk őket.
Minden spirituális irányzatban van egy olyan tévút, hogy csak a fényt tartsuk üdvösnek. Pedig a
sötétség ugyanolyan fontos. Hajlamosak vagyunk a fény felé törekedni és le akarjuk győzni a
sötétséget. Valahol ezt is tesszük azzal, ha elfogadjuk az árnyas oldalt és összebarátkozunk vele.
Idealistaként nem csak a tökéletesség mániám okoz nehézséget, hanem az is, hogy elfogadjam azt,
hogy milyen nehéz létrehozni valamit az anyagban. Olyan könnyű és szép a szellemi világban
kalandozni, ötleteket, víziókat gyártani. De a legnehezebb és legnagyobb örömet az okozza, ha meg is
valósul az álom. Nagy felismerés volt számomra, hogy azért vagyunk itt és most ebben a világban,
mert itt olyan izgalmasan lehet alkotni az anyagban. Amit eddig nehézségnek láttam, azt most inkább
kihívásnak, szép lehetőségnek tartok. Törekszem rá, hogy minél többször rácsodálkozzak erre az itt és
most élményre és minél kevesebbszer bosszankodjak azon, hogy már megint fel kell öltöztetni
valakit, ki kell törölni a fenekét, vagy hogy megint bekakált/bepisilt és én megint moshatom ki a
lepedőből a szaturnuszi minőséget.
Ezek után hogy jönnek ide a kerámiák? Ősszel is és most is fekete agyaggal dolgoztam. A földes jelleg
ott is tetten érhető volt. Ez a mostani agyag abban különbözik, hogy tele van tízszeres méretű
szemcsékkel. Egészen máshogy kell vele dolgozni, mert nagyon nehéz vágni – el is szakadtak a
damiljaim, most drótra váltottam – és ideális épített vagy faragott tárgyakhoz. Voltak ötleteim, amit
aztán az agyag formált át egy kicsit, úgyhogy az lett az eredmény, hogy egész ősi, prehisztorikus,
monolitikus formák jöttek ki teljesen posztmodern, futurisztikus részletekkel.”