A megbocsátásról

A megbocsátás magunk miatt fontos…

és magunknak kell első sorban…❣

pl. azért, hogy engedtük, hogy belementünk… hogy (hosszan) figyelmen kívül hagytuk magunkat….

Hogy nem tiszteltük és becsültük magunkat annyira, hogy erőnk legyen azt mondani, “elég volt”…

és így ad az Élet olyan szitut, ami annyira elviselhetetlen és/vagy megalázó, hogy felráz és lépésre kényszerít valamilyen módon… Ezt kell megbocsátani magunknak tehát, hogy nem tiszteltük, nem becsültük magunkat. És aztán, ha tudatosak vagyunk, számot vetünk, ha elvonult a bénultság, a harag, kétségbeesés, akkor rájövünk, hol csúszott el, már jobb eséllyel megengedjük magunknak, hogy jó legyen nekünk…de egy jó ideig még éberen kell figyelni magunkra, hogy automatikusan ne menjünk bele a régi körökbe, hogy ne a régi viselkedést, szerepet vegyük fel azonos szituban, Éberen kell figyelni, és tanulni azt, milyen az, amikor szeretettel fordulunk magunk felé, amikor türelemmel és megértéssel fordulunk magunk felé… meg kell tanulnunk szeretni magunkat eléggé ahhoz, hogy megengedjük magunknak a tápláló környezetet, hogy el tudjuk fogadni a figyelmességet, a gondoskodást, és meg kell tanulni nemet mondani, nem maradni mérgező környezetben…❣

Dúcz Annamária bejegyzését idézem az alábbiakban:
“Amilyen lassan csukódik a garázskapu, nekem olyan lassan ér csak el a tudatomig, hogy elment. Hogy ez nem egy vicc, hanem tényleg elment. Egy finom puffanással földet ér a kapu, és ott a pont. Az élet, amiről eddig azt gondoltam, most kezdődik, ezzel pont véget is ért.

Első kétségbeesésemben nyúlok a telefonért, hogy hívjam a barátnőmet, hogy megbeszéljem ezt vele, hiszen mindig, mindent megbeszélünk, a legbensőbb titkaimat is tudja, hátha tud majd most is valami lelkesítőt mondani. Aztán jön a következő felismerés, hogy nem hívhatom fel, hiszen VELE MENT EL!
Ekkor végképp lefagyok. Egy évekig elmozdíthatatlan kőgombóc ékelődik be a gyomrom tájékára, és egy gyűlöletből, megaláztatásból, haragból és félelemből öntött betonlap kerül a mellkasomra, mitől hosszú ideig nem tudom teleszívni levegővel a tüdőmet. Meredten nézem a gyerekeimet, és úgy érzem magam, mint akinek tőből letépték először a jobb majd a bal kezét, aztán odadobták a ringbe, hogy tessék, akkor intézd a három gyereket.

A nagyfiam a szőnyegen hasalva, aprólékos gonddal rendezgeti a Lego Bionicle robotjait, hat éves, idén kezdi majd az iskolát. A kislányom ősszel óvodába megy, de már most azzal foglalatoskodik, hogy a nyolcadik ruhácskáját próbálja fel, tervezgeti, hogy miben menjen az első nap az óvodába.
A kicsi fiam pedig a hordozóban üldögél. Ő néz rám először, és azonnal megérzi a kétségbeesésemet. A cumi mozgása felgyorsul a szájában, kicsit erősebben szorítja a rongyikáját magához, közben azt üzeni a szemével, hogy “Nyugi, nem lesz baj, én itt elleszek, velem nem lesz gond.” És valóban, a következő hosszú hónapokat a hordozóban töltötte, és úgy nőtt magától mint egy kis cserepes virág.
A nagy fiú felemeli a fejét, és mellékesen megkérdezi, hogy Apa hova ment, és mikor jön vissza.
A kőgombóc egy darabja felkúszik a torkomba, most már nem tudok megszólalni sem. Hat év alatt az első kérdés, amire nem tudom a választ. Jobban mondva tudom, csak azt nem tudom, hogy ezt milyen szavakkal kell kimondani, megfogalmazni.

Aztán nagyon hamar olyan további megválaszolhatatlan kérdések merülnek fel mint, hogy “Hogyan tovább?”, vagy “Mi lesz velünk?”.
Szerencsére kéznél volt három pici gyerek, akik ráéreztek, hogy nekik most az a a dolguk, hogy kizökkentsenek ebből a lefagyott állapotból. Egyik feladatot adták a másik után, hogy semmiképp ne legyen idő gondolkozni. �A kérdést hamar átfogalmaztam úgy, hogy “Mi lesz ma?”, és erre már mindig megérkezett a válasz. Egy-egy napra, később akár már egy hétre is képes voltam akciótervet készíteni, és rájöttem, hogy nincs is értelme előrébb rohanni.
Így aztán szépen apró, de biztos lépésekkel újra kialakult a mindennapi életünk.

Pillanatok alatt elsajátítottam az elengedés tudományát. Hamarosan egyáltalán nem foglalkoztam olyan dolgokkal, amin a körülöttem lévő anyukák többsége halálra stresszelte magát.
Soha nem görcsöltem például azon, hogy a gyerekek az évszaknak megfelelően vannak-e felöltözve. Ha a lányom kisszoknyában akart szánkózni menni, megtehette, mert tudtam, hogy ezt életében csak egyetlen egyszer fogja akarni, és úgy is lett.
Három gyereket fürdettem egyszerre. Kettőt a nagy kádban, harmadikat pedig szennyesládára helyezett fürdető kádban. Amíg a két nagyot kiszedtem a vízből, a csecsemőt a mosdókagylóban tároltam.
Amikor hárman egyszerre kapták el a hányós-hasmenős vírust, egy ideig rohangáltam egyik ágytól a másikig a tálakkal, majd eljött a pillanat, amikor ezt is elengedtem. Mondtam, hogy mindenki oda hány, ahol éppen van, majd másnap egy elegáns mozdulattal kidobtam a kukába a szőnyeget.
Az én gyerekeim hosszú évekig abban voltak őstehetségek, ahova biciklivel el tudtak menni. Nekik nem volt ovi angol, zeneiskola vagy úszóedzés a szomszédos településen, de volt helyben néptánc, foci és bandázás az udvaron.
Reggelente három gyereket három helyszínen tettem le, mielőtt én egy negyedik helyre mentem dolgozni. Annyi idő alatt öltöztettem át a gyerekeimet az óvodában, mint amennyi idő alatt mások kikászálódtak az autóból.
Azt is megtanultam, hogy mindennél fontosabb, hogy én jól legyek. Foci edzés közben futottam a futball pálya körül, és elkezdtem rendszeresen jógázni is. A gyerekeket este nyolckor ágyba tettem, és 8.10-kor már én is aludtam, hiszen tudtam, hogy a következő munkanap előtt éjszaka még legalább négyszer fel kell majd kelnem szoptatni, cumit kutatni a vaksötétben az ágy alatt, ágyat húzni a bepisilőknek vagy megnyugvást nyújtani a rosszat álmodóknak.

Csak a mellkasomra nehezedő betonlappal nem tudtam mit kezdeni. Az nagyon nehéz volt. Nem tudtam szabadon lélegezni, gúzsba kötött, és nem volt megkönnyebbülés. Adódtak pillanatok, amikor már tudtam őszintén nevetni, ilyenkor rövid időre megfeledkeztem róla, de letenni képtelen voltam.
Egyre világosabbá vált, hogy a betonlap megbocsátás nélkül nem fog mozdulni, akármit is csinálok vele. Tudtam, hogy enélkül nem lehet továbblépni, de úgy éreztem, hogy ez nem hogy nehéz feladat, hanem egyszerűen lehetetlen.
Sokat foglalkoztam a témával, mire megértettem, hogy a megbocsátásra nem azért van szükség, hogy felmentsek bárkit is a tette súlya alól, vagy, hogy semmissé tegyem azt, ami történt. A történteket ez nem fogja kitörölni, de át fogja értékeli.
A megbocsátásnak semmi köze nincs azokhoz az emberekhez, akiknek meg akarunk bocsátani.
Azért kell megbocsátani, hogy a hozzájuk kötődő szálakat teljesen el tudjam vágni, mert már egyáltalán nem akartam hozzájuk kötődni. A megbocsátás nekem fontos, mert az én lelkemet nyomja a gyűlöletből készült betonlap.
Nem azért kell, hogy feloldozzam őket, hanem azért, hogy felszabadítsam a lelkemet a szorítás alól.
Nem azért, hogy nekik könnyebb legyen, hanem azért, hogy nekem már ne legyen olyan nehéz. Hogy ne azért ne köszönjek az utcán, mert meg vagyok bántva, hanem azért, mert már nem ismerem fel az autót.
Azért kell, hogy ne reszkessen a kezem, mikor meglátom a házuk kapuját, azért, hogy ne marja többé a lelkem a megalázottság, és ne mérgezze a véremet a bosszúvágy. Mert ez mind nekem fáj és nem nekik.
Azért kell, hogy újra szabad lehessek, hogy tudjak tiszta fejjel gondolkozni, hogy a gyűlölet helyett szeretet töltse meg a szívemet, hogy újra tudjak szeretni. Nem őket. A gyerekeimet, a családomat, a barátaimat, a házamat, a kertemet, az életemet. Mert nincs szeretet megbocsátás nélkül.
Azért kellett, hogy a betonlap végül lekerüljön a mellkasomról, és végre szabadon lélegezve szippanthassam be az élet leheletét a lelkembe. Ezért kellett hát megbocsátanom. “

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .