Az ősz az összegzés ideje. Az események képbe rendezése, és beszegése, szegélyezése… Jó lenne ilyenkor leülni, felhasználni a már hosszú estéket arra, hogy átgondoljuk, akár felírjuk, mi történt velünk az év során: mi volt a tervünk év elején, esetleg a szilveszteri fogadalmunk erre az évre… Aztán az eseményeket és eredményeiket összevetni a tervvel, megnézni, mi magunk hogyan járultunk hozzá, hogy sikerült a terv, esetleg még túl is szárnyaltuk, vagy hogy nem az lett belőle, amit szerettünk volna. És aztán meditálni rajta, hogy megértsük a tanulságokat belőle… azaz igyekezni eltávolodni a szubjektív, érzelmekkel és agyalással teli, emberi szemponttól, és meglátni a döntéseink és cselekvéseink kiváltotta folyamatok irányát, eredményét a fejlődés, az Élet szempontjából, objektív módon: mivel gazdagított ez a tapasztalat, mit tanultam belőle?
Ez nyilván nem könnyű, nem is valószínű, hogy egy “leülés” elég lesz az év áttekintéséhez, mert el kell tudnunk engedni az egót, az önösséget, a rövidtávú nyereségvágyat és a kényelem-központúságot, hogy pl. egy nem annyira pozitívnak értékelt helyzetből ki tudjuk szűrni, hol siklott félre, melyik döntésem, milyen hozzáállásom nem volt gyümölcsöző. És ez nem megy egy csettintésre, és nem megy külső vagy belső hajcsárolásra sem. Meg kell érnünk rá, hogy képesek legyünk szembenézni magunkkal, ehhez nagy erő, sok energia kell- de ne aggódj, az meglesz, ha valóban megérett benned a belső igény önmagad meglátására- és ami ezzel mindig jár: a változtatásra!
Ha még nem vagyunk rá készen, akkor bármit is látunk meg vagy dörgölnek az orrunk alá, vagy hárítani fogunk (hogy a körülmények miatt tettem így, vagy XY miatt, mert nem akartam megbántani, vagy nem akartam békétlenkedő lenni, stb.), vagy ezerrel önostorozásba kezdünk (azt hittem, ezen már túl vagyok, ez a dolog már megy…). Nyilván egyik sem célravezető: mindkettő érzelmi megközelítés, ugyanannak a két véglete.
Ez hétköznapi tudati szintről való megközelítés, az elme és az érzelmek tombolása… A valós összegzéshez más szintre kell emelkednünk, tágabb tudatállapotba kerülni, hogy rálátást nyerjünk.
A belső igény mellett ehhez idő kell! Nem feltétlenül sok, de rendszeres és koncentrált elmélyülés, avagy jelenlét az itt és mostban, hogy kapcsolódni tudjunk a felsőbb tudatosságunkkal, a Bölcs Énünkkel.
Amikor elkezdjük az összegzési munkát, hozzunk egy határozott döntést magunkban, hogy a célunk, hogy meg akarjuk látni a tanulságot, meg akarjuk látni a valóságot magunkkal, az életünkkel kapcsolatban. Teljesen más energetikailag, ha csak úgy el-elmerülünk, mintha megvan a célunk vele.
Ezután ezt a szándékot “egyszerűen” tartsuk fenn magunkban. Gyakorolni kell valószínűleg, hogy megérezzük azt a megengedő állapotot, hogy nem akarom görcsösen, és nem találom ki, nem kiagyalom, hogy mit lássak meg, csak engedjem, hogy megjelenjen érzésben, felismerésben, képben, stb.
A válasz, meglátás ezek után biztosan megérkezik akár meditációban, akár egy beszélgetésben, akár imádkozásban, akár egy könyv olvasása, varrás, rajzolás, mantrázás stb. közben vagy akár álomban. Onnan ismerhető fel, hogy nagyon mélyre hatoló a felismerés ereje, érzése- amikor kiagyaljuk, akkor “oké, igen, ezért meg ezért szerintem ezt és ezt kell látnom”, ezzel szemben, amikor a lélekből, felsőbb önvalónktól érkezik a felismerés, az csontvelőig hatol, nagyon-nagyon ütős, jól átérezzük. Egyértelmű.
Tehát ennyi a titka: görcsök és félelmek nélkül, nyugodtan megtartani magunkban az őszinte szándékot és nyitottságot.*
Ez a “félelmek nélkül, nyitottan” nem annyira egyszerű, erről még egy kicsit írok… Mint egy kisdiák az iskolában, félünk, hogy most mi következik, mi derül ki, hogy “rosszul csináltuk”.
Ennek a felülírásában nekem két dolog segített: egyrészt rögzítettem magamban, hogy tanuló vagyok az Élet iskolájában, és nem feltétlenül sikerül elsőre minden akadályt előrevivően venni – és erre a tanulóra igyekszem a felsőbb tudatosságomból tekinteni, a Nagy, a Bölcs Ember szintjéről, aki látja, hogy csetlik-botlik a kicsi, de tudja, hogy minden tapasztalás hoz egy újabb tudásmorzsát, és így kerekedik a kép, és aztán ha megvan a kép, menni fog az a terület, és ha megvan a folyamatos törekvés, a belső igény, akkor a kicsi folyamatosan növekszik, közeledik a Nagy, Bölcs Én szintjéhez… csak türelem… Persze nem mindig megy, de én ezzel igyekszem az önostorozásomat kordában tartani.
Másodsorban azt tudatosítottam magamban, hogy bízhatok az Életben, mert nem ad olyan feladatot, amire ne lennék kész, amit ne tudnék megoldani, ha mozgósítom az erőforrásaimat. Ezt számtalanszor tapasztaltam is. Az Élet, az Isten nem szívatásból adja a feladatokat: az Élet célja, hogy lépegessek az utamon, tapasztaljak, a tapasztalásaimat tudatosan vizsgáljam (összegezzem;), és így a fejlődést keresve egyre nagyobb (ön)bizalommal lépkedjek és teljesítsem ki magam, tapasztaljam meg, hogy az Élet végtelen: végtelen lehetőségekkel és fejlődéssel! És így tapasztaljam meg a saját belső isteni erőmet, váljak tudatos teremtővé! Tehát bízhatok az Életben, nem szívat, hanem pont, hogy a határtalan szeretetet tapasztalhatom ebben a végtelenül intelligens rendszerben: azt akarja, hogy váljunk olyanná, mint Ő, tudatos teremtővé! Ehhez kellenek a szubjektív szintről nézve olykor fájdalmas tapasztalatok, élmények is, de ha dolgozol rajta, időt teremtesz magadnak, hogy elmélyülj, elcsendesedj, felülemelkedj, meglátod, hogy azok is nagyban gazdagítanak és előre visznek. A Bölcs Éned szintjéről megérted, hogy mit tanultál a helyzetből, kapcsolatból, és a veszteségből is…
Így Halottak Napja körül beszéljünk erről részletesebben, mert különösen fájdalmas lehet, és nem automatikus a mai racionalitásban tobzódó világban, hogy a veszteséget fel tudjuk dolgozni. Bármilyen fájdalmas, szeretteink elvesztésének is tanító célja van, ahogy mindennek az életben. Mindenki maga találja meg, mit tanít neki az adott kapcsolat elvesztése, de elengedést, ragaszkodásaink oldását biztosan.
Egy szerettünk elvesztését nem lehet ésszel megérteni, felfogni, nincs rá észérv – mert az egy másik sík, ahol az ok lakozik, és arra nincs teljes rálátásunk. Bárhogy keresed, földi síkon, ésszel, nem fogod megérteni. Viszont nem is kell, mert hála Isten, van hozzá eszközöd: van másik síkod is, van olyan oldalad is, Éned, aki tud segíteni! Lépj vele kapcsolatba, és megtalálod az enyhülést, mivel így megérzed, hogy nem csak az létezik, amit látsz, tapintasz: nem csak az anyagi világ van, a forma csak az okozat, valaminek a következménye, az ok, a gyökere a láthatatlanban van. Teljes rálátást nem biztos, hogy nyersz, de annyit, amennyi a saját életedben a tanulnivalód megértéséhez kell, annyit biztosan! Kapcsolódj a belső bölcsességedhez, a Bölcs Énedhez: ha az ember rendszeresen meditál, “összebarátkozik” az elvont síkkal, a láthatatlannal, akkor egyre több élménye lesz róla, létezik a láthatatlan világ, az energetikai sík, és nem a forma, a test a lényeg, hanem, hogy mit tanulunk általa, és hogy minden csak eszköz a fejlődéshez- mi is azok vagyunk és nekünk is az a többi ember. Így aztán megértjük hogy a Halál az Élet másik oldala, elválaszthatatlan tőle, mindkettő az Egész része, csak más állapot. Ez, a földi tér, csak egy másik fajta terep a tapasztalásra, tanulásra. Valamit mindig tanulunk, akár hosszabb vagy rövidebb időre érkezünk az anyagi síkra – és azok is, akik velünk kapcsolatban állnak utunk során.
És ez nem azt jelenti, hogy ne gyászoljunk! Kell azt is! Ott van bennünk a földi, az érzelmi sík is, amit megtagadni nem egészséges: gyászoljuk el a szerettünket, elvesztett szülőt, magzatot! Sírjunk, ha kell, és mindenképp fogalmazzuk meg, mondjuk ki, miért bánt, mit nem értünk, mit érzünk igazságtalannak. Engedjük meg ezt is magunknak. Ennek is van szerepe: ezeken a szakaszokon keresztül kell menni minden “témánkban”/ új tanulnivalónkban. Egyfajta “felnőtté válás” történik minden témában: amikor a szorongó kisdiákból lázadók leszünk, aztán pedig amikor rálátást nyerünk, megértjük, elfogadjuk, felnőtté, végül bölccsé válunk… Ha nem éljük meg a szakaszokat, elfojtás lesz belőle, egy betokosodott góc, blokk, ami nem engedi, hogy az adott témában felsőbb szintre lépjünk, rálássunk a tanulságra! Hiába lesz esetleg információnk arról, hova kellene jutni, nem fogjuk tudni valóban meglépni a szintet, amíg az alapok nincsenek rendben a témában.
De fontos, hogy ezek szakaszok! Tehát egyik követi a másikat, amíg a tanulási kör teljessé nem lesz: éljük meg, tanuljuk meg, amit ad, és aztán lépjünk tovább, mert ha ragaszkodunk az egyik szakaszhoz, akkor sosem jön az enyhülés, és ami fő, sosem tud belépni a helyére az ÚJ!*
Tehát ha a tanulságot belsővé tettük, megvan a teljes képünk… magunkba simítottuk, immár lázadás nélkül, akkor megtörténik az elengedés. Illetve mondhatjuk, hogy nem is elengedés ez, mert a részünk marad: gazdagabbá tett, a részünkké vált. Ez inkább a megértése, a teljes, bölcs elfogadása az adott dolognak. A szegély a képünkön. Ami befejezi a tanulásnak ezt a körét, és teljes nyugalmat ad, és végül hálát hoz nekünk. Igen, bármilyen hihetetlen most, végül hálásak leszünk azért is, aminek most teljes erőnkből ellenállunk, feltéve, hogy dolgozunk vele… Megszelídül: megszelídülünk. Így leszünk EGYek vele… és végül mindennel.
<3
*Ha nem megy egyedül, mindenképp kérj segítséget!! Keress, ha segítsek abban, hogy kihez fordulhatnál a problémáddal! Illetve a Bevezetés a meditációba foglalkozásaimon megismerkedhetsz különböző meditációs gyakorlatokkal, és az elméleti háttérrel.