Amellett, hogy kiváló színészekkel egy érdekes történetet láthatunk kibontakozni, azért is ajánlom A férfi mögött (Wife) c. filmet, mert nagyon jól leképezi, hogyan fonódnak össze a párkapcsolatokban (és minden emberi kapcsolatban) a hibakörök. Azaz az egyik gyengeségéhez/ jellemhibájához hogyan kapcsolódik hozzá a másiké.
A filmben a feszültség feltárulása a végkicsengés, de lehet ezt máshogy is…
Mindig olyan embert kapunk párként, aki segít felismerni számunkra, hogy milyen félelmeink, blokkjaink vannak még. Tükör minden az életünkben, és egy ilyen szoros kapcsolat nagyon erőteljesen megmutatja számunkra, hogyan működünk… Ennek megfelelően nincs olyan, hogy “tökéletes kapcsolat”- már amennyiben ez alatt a hétköznapi “semmi konfliktus, minden mindig rózsaszín” jelentést értjük… viszont amennyiben a tudatosodás útját járjuk, és azt értjük alatta, hogy mindketten fejlődni tudunk benne, le tudunk tenni terheket, és egyre szabadabbak lehetünk, akkor igen, van tökéletes párkapcsolat: mindegyik az!
Más kérdés, hogy ma még nem annyira gyakori – de azért egyre gyakrabb! – az, hogy mindkét fél dolgozik magán, tehát hogy tényleg mindketten egyre szabadabbá válnak: egymást támogatják, de nem vállalják át a másik feladatát, nem szívják le egymás energiáit, nem játszmáznak, drámáznak, hanem két önálló, egész egyénként működnek együtt, azért, hogy a kötöttség által kihozott blokkokat kioldják, és így még inkább szabaddá váljanak, és együtt még magasabban szárnyaljanak… de aki törekszik efelé, meg fogja találni a párját hozzá- amennyiben nincs kifejezetten olyan karmája (korlátozása) erre az életére, hogy egyedül kell megtanulnia megoldani a dolgait.
Az Élet mindig afelé terel, hogy kioldjuk a blokkjainkat: nem hagyja, hogy beposhadjunk, mindig tesz elénk feladatot, amíg van bennünk egy kis félelem is: a feladat lehet, hogy az, hogy megtanuljunk hátradőlni, pihenni, de lehet, hogy az, hogy végre aktívvá, cselekvővé váljunk… attól függ, miben vagyunk túlbillenve, mibe vagyunk beleragadva… A párkapcsolatunk általában jól megmutatja ezt: a szerelmünk tőlünk különböző oldala kezdetben vonz, mert olyan izgalmasan más, aztán amikor oszlik a szerelem köde, akkor általában idegesíteni kezd a mássága- a korábbi izgalmas lazaság trehánysággá silányul a szemünkben, a körültekintés szőrszálhasogatássá, kontrollmániává, és így tovább…
Azonban amennyiben tudatosak vagyunk, akkor tudjuk: ami idegesít, ott bennünk van blokk: egy olyan részünkre mutat rá, amit elutasítunk, elrekesztünk valamilyen félelem miatt… Szóval ingerültség esetén bizony kezdjünk önvizsgálatba, önmunkába!
Igen, és mi van, ha a másik nem kezd…?
Először is, ha dolgozunk a területeken, amiket ő aktivál, akkor egy idő után, ha kioldódik a blokk, már nem fog zavarni az, amit ő azzal kapcsolatban csinál- mert megértettem, ráláttam, integráltam a leblokkolt tudati területemet- átöleltem azt a részemet… így nem ugrom már, ha a korábbi seb területére tapint valaki…
Másrészt kommunikáljunk a felmerülő problémákról addig, amíg még van bennünk felé türelem és szeretet, asszertív módon! (Az erőszakmentes kommunikációról szóló könyveket, videókat ajánlom!) Tehát nem őt hibáztatva, hanem elmondva, mi mit érzünk, élünk meg a kapcsolatunkban… És menjünk el párterápiára/ mediátorhoz, ahol segítséget kapunk a kommunikációban, és elindulhat egy közös munka!
Olyan is van, hogy a nem-támadó hozzáállás és a rendszeres munkánk szuper eredményei, amelyek önmagukért beszélnek (kiegyensúlyozottság, nyugalom, elfogadás, szeretetteljesség) őt is arra sarkallják, hogy változzon, változtasson- ha nyitottá válik erre, akkor elindulhat a közös tudatosodás csodálatos útja!
Ha nem így történik, akkor még nem áll készen, sajnos… akkor lehet, hogy közös utunk végéhez érünk. De ezt érezni fogjuk- és mire odaérünk, elég erősek is leszünk ahhoz, hogy meglépjük a változást- előre ne agyaljunk, aggódjunk ezen! Dolgozzunk magunkon és kommunikáljunk (!!!), amíg türelemmel és szeretettel tudunk, de ha nem megy, akkor fogadjuk el, hogy mindenkinek más és más a fejlődési üteme és útja, és bizony vannak útitársaink, akikkel csak időlegesen tartunk együtt, még ha nagyon szoros köteléknek indult is anno… Nagyon nehéz és fájdalmas döntés, de ha azt érezzük, nincs közös pont már, viszont mi szeretnénk tovább tudatosan fejlődni, akkor lehet, hogy meg kell hoznunk…
Én ezen már keresztülmentem, és borzalmas fájdalmas volt, a csalódás, a közös remények, tervek elengedése… Sokáig kudarcként tekintettem a közösen eltöltött 13 évre… ostoroztam magam a vakságomért, hogy hány évbe telt, mire felismertem, hol tartunk… De aztán ahogy dolgoztam magamon, megértettem, mit kellett megtanulnom azokból a helyzetekből, amik előálltak… hogy én milyen hozzáállással váltottam ki az ő reakcióját, mert ugye, mindenki tükör az életünkben, minden reagál mi ránk…
Így, összegezve, elengedve, integrálva a tapasztaltakat, a következő párkapcsolatomban ezekre már jobban tudtam figyelni… és megértettem, hogy nincs olyan, hogy kudarc: minden élményünk szolgál valamit, rámutat valamilyen blokkra, és persze, lehet, hogy a “mai fejemmel” máshogy csinálnám- de pont ez a lényeg benne: ahhoz, hogy a “mai fejem” kifejlődjön, a mai tudatállapotomba megérkezzem, ahhoz ezen keresztül kellett mennem… ez a tapasztalás hozott meg bizonyos tudást, bizonyos önismeretet számomra…
A jelenlegi párkapcsolatomban is sok-sok küzdelem, fájdalom volt a sok öröm mellett, de kb. 1 éve megtörtént a nagy fordulat, megértünk arra, hogy egy másik szintre érkezzünk meg- és persze most is van fent és lent, de azóta, hogy mindketten először a saját házunk táján söprögetünk, ha feljön valamilyen feszültség bennünk, azóta ez inkább egyéni szinten történik, párkapcsolati tekintetben inkább már az egymás támogatása jellemző…!
Szóval biztatok mindenkit, hogy lépegessen Önmaga felé, és meg lesz a gyümölcse! Meg fog érkezni/ be fog érni az a társ, aki szintén készen áll az izgalmas és csodás egyéni és közös útra egyaránt! Részletesebben a férfi-női energiarendszerről, működésről a Bevezetés a meditációba sorozat 2. részében hallhatsz.
Namaste <3
Bori