Igen!

Az ünnepek arra vannak, hogy kizökkenjünk a hétköznapokból… hogy felemeljük a tekintetünket a munkálkodásból, és emlékezzünk valami fontosra.

Hogy emlékezzünk a tágabb perspektívára.

Ha nem lennének ünnepek, hanem mindig csak a hétköznapi robot, nagyon nehéz lenne magunkat rászánni, hogy megálljunk egy pillanatra a taposómalomban, és vegyünk egy mély lélegzetet, hátranézzünk a megtett lépésekre és számot vessünk, megértsünk valamit, hálát adjunk a tapasztalatért, bölcsülésért, és áldást kérjünk a továbbiakra… nagyon nehéz lenne emlékezni, hogy a porban csoszogás, a göröngyökön botladozás valahova visz, és nem önmagáért való. Nagyon nehéz lenne megteremteni a pillanatot, hogy ránézzünk, hogy hova is tartunk, miért is élünk, miért is vagyunk egyáltalán… hogy mi is a Lényeg?!

Az ünnep a Lényegre emlékeztet.

Ezért fontos valóban. Nem az étel, a díszítés, ezek csak a járulékos dolgok. Segítenek a kizökkenésben. Elvileg. Ma egy kicsit, vagy nem is kicsit megfordult: fásultan, üresen, feladatként látjuk sokszor az ünnepeket is, csak legyen meg a dekor, az ajándék meg a menü, és pipa, pipa, pipa, fuhh, ez is megvolt, gyerünk tovább dolgozni, a – plusz feladat után a – hétköznapok – ideig-óráig megnyugtató szürkeségébe… amíg megint mélyre vájva koptatni nem kezd a monoton, minőségi változást nem hozó hajtás…

A hétköznapi apró(nak tűnő) cselekedeteink rakják össze az életünket. A kisebb és nagyobb, vagy elhalogatott döntések hozzák létre életünk ívét. És ezekből lesz a búza vagy az ocsú, negatív vagy pozitív karma – tehát a sorsunk. Aki tudatosan éli meg az ünnepeket, valóban megéli a jeles napokat, felhasználja az elmélyülésre, az összegzésre, számvetésre és hálát ad és áldást kér, annak szeme előtt határozottabban rajzolódik ki, mi felé is tart a hétköznapjaiban- és hogy ez az irány összhangban van-e azzal, ami felé úgy igazán, szívből szeretne tartani.

Aztán aki tudatosan éli meg ezeket a megpihenéseket, fellélegzéseket, az egyre inkább szükségét érzi, hogy a hétköznapjaiban is megjelenjen ez az érzés. Az emlékezés a Lényegre. Egy-egy kis szertartás, rítus, akár egy reggeli Napüdvözlet, egy mantra képében, egy esti tisztító gyakorlatként… mert egyre jobban érzi, hogy valóban ez A lényeg. Mert ez visz előre összességében. Mert ez adja azt a bizonyos pluszt, ami minőségi változást hoz. Amitől emberből Ember lesz!

Aztán ahogy ezt egyre gyakrabban megteszi, a mindennapokban egyre több pillanatban ezt akarja megjeleníteni, erre akar figyelni, mert hát ez a Lényeg… és így válik fokozatosan minden nap minden pillanata ünneppé! Egy nyugodt, csendes, derűs hálaadássá válik minden lélegzet, minden leütés a billentyűzeten, minden főzés, mosás, minden mesélés, beszélgetés, minden ászana és minden szó (amiből egyre kevesebbnek érezzük szükségét, hisz minden úgy van rendben, ahogy van, mert a Teremtés tökéletes, minek ragozni….)…
és akkor végül is Emberből Istenemberré érünk.

És ez az, amire a jézusi példa, a Húsvét ünnepe emlékeztet minket: hogy lehetséges az Istenemberré válás. Hogy lehetséges a Halál legyőzése. Hogy az Élet örök!

Jézus a szeretetet tanította: ha szeretek, azt jelenti, nem várok el, nem magam fontosságának megéléséért tartom gúzsba kötve, vagy azért tartom magam mellett, mert félek, mit csinálnék nélküle, hanem szabadon, önmagáért, őt még szabadabbá téve elfogadom, nem ítélkezem. Ha ezt meg tudjuk tenni, hogy így, valóban szeretünk, akkor már nincs jó és rossz, mert tudom, hogy minden helyes, azaz helyén való, helye van: azért van helye x történésnek y ember életében, mert a cselekedetei, döntései azt hozták létre, mert ezt a sorsot kovácsolta magának, mert jelenleg ezt tudta összerakni a tudati szintje (hitrendszere) által. Azért ez a sorsa, azért így megy a sora, mert a korábbi döntései vitték oda pontosan oda, ahol van. Hoztak oda, ahol vagyok. Ha ez a tudás kiérlelődik, nem nyugtalankodom, mert tudom, hogy minden helyes, minden pontosan helyén való az életben: akkor nincs elvárás, nincs félelem, akkor kilépek a jó és rossz duális világából. Akkor érkezem meg az egységbe, a szeretetbe. Az elfogadáson keresztül, az elvárás- és ítéletmentességen keresztül érkezem a szeretetbe.

Ezért ünnep a mai, mert emlékeztet erre a lehetőségre minket. Arra hív, hogy emeljük fel a tekintetünket, és fogadjuk be ezt a hihetetlen tág perspektívát! Jézus erre jött emlékeztetni, és példát mutatott nekünk (ami a legmagasabb szintű tanítási mód). Megmutatta, mire lehet képes az ember, az emberek tekintetét a porból az Ég felé emelte azáltal, amit képviselt: emlékeztetni jött, hogy a halál csak addig ural, amíg van bennünk egy fikarcnyi félelem, amíg van bennünk elutasítás, bizonytalanság, bizalmatlanság, kétség, pártoskodás, elvárás és amiatti helytelenítés…

amíg van bennünk, ami azt mondja valamire, NEM. Csak addig van halál.

A valóság az IGEN. Az IGEN, ami nem elutasít, hanem tudja, hogy az elfogadás egyenlő a belső békével, azzal, hogy önmagammal békében és szeretetben élek. Ha önmagammal szeretetben élek, akkor másokkal is abban fogok, mert megértővé váltam.

Az elfogadás érleli ki a megértést, az együttérzést, és abból nő ki a szeretetet, és az pedig egyenlő az örök élettel.

Ahol nincs félelem, nincs elutasítás, ott szeretet van, és már nincs halál. A halál csak a testé, mert a test a duális világhoz tartozik, és az pedig illúzió: csak addig létezik, amíg félek valamitől, amíg a félelem miatt árnyékot és fényt, jót és rosszat megkülönböztetek.

A valóság az örök élet, az örök Lélek, a határtalan szabadság és a feltétel nélküli szeretet. A valóság az Igen!

Szóval most állj meg, és emlékezz! Emlékezz, hogy nincs okod félni. Emlékezz, hogy nem porból vagy, hanem fényből. Hogy van tudatod (ami maga az isteni gyermek, az isteni lehetőség, az isteni szikra, fénymag az emberben – ezt pedig karácsonykor ünnepeljük!), hogy van szabad akaratod, amit irányítani tudsz, ami által dönteni tudsz! Emlékezz, hogy a döntéseidből lesznek a mindennapjaid és abból az életed. Hogy dönthetsz, hogy a mindennapjaidba beviszel-e olyan momentumokat, amik felemelik a tekinteted a porból, a félelemből- hogy teremtesz-e időt magadnak, ami felemel Téged! Hogy becsempészel-e tudatos jelenlétet, minőségi én-időt, avagy “isteni időt” a napjaidba, hogy ezáltal ünneppé tegyed őket…? és aztán a mindennapjaid egyre több pillanatát…? Tiéd a döntés. Mondj igent Önmagadra, mondj igent az Ünnepre, a Jelenlétre, az Isteni Lehetőségedre, a mindenkori döntési lehetőségre, az Elfogadásra, az Együttérzésre, a Szeretetre – az örök és határtalan lehetőségre: az Életre… és ünnepelj, ünnepelj, ünnepelj!

Áldott Húsvétot kívánok Nektek!

Namaste ♡
Bori

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .