Rekeszelési mánia. Vagy mondhatnám, hogy címkézési, vagy hogy dogmamánia… a legtöbb ember mániákus rekeszgyártó: mindent, amivel találkozik, bele akar szuszakolni valamilyen rekeszbe, és azt fel akarja címkézni egy kategóriával… és ha ezt megtette, jól le is zárja, és tovább nem is kíváncsi rá… aztán meglepődik, ha valami teljesen váratlan fordulat jön az adott mondjuk ember (de lehetne bármi: jelenség vagy állat, növény… még akár tárgy is) felől: “ez teljesen váratlan fordulat, nem számítottam ilyesmire”… biztos hallottunk már ilyet… Pedig minden látható, minden érzékelhető – lenne: ha nem zárnánk le valami vagy valaki felé azért, mert valamilyen sablonunkba beleillesztettük, figyelmen kívül hagyva egy csomó más jellemzőjét… Aki sablonokat gyárt, címkéz, az végül is nem akarja megismerni, milyen is a világ valójában.
Ezt a posztot egy kis gondolatébresztőnek szánom, a hatodik, Harmadik szem csakra (jobb agyfélteke, holisztikus szemlélet, végtelenség beengedése, finomérzékelés, valóságlátás, tisztánlátás, szavakon túli valóság, címkék elengedése…) apropóján, de végül is a Szívcsakrához is kapcsolható az ítéletmentesség és az elfogadás mentén.
Hogy miért szeretnek címkézni az emberek? Kényelemből is, de főleg félelemből. Félnek az egyedi árnyalatoktól, az egyéni úttól, mert annak a kezeléséhez önbizalom, bátorság, kreativitás kell, de legtöbben nem bíznak önmagukban/ abban, hogy meg tudnak birkózni egyedi esetekkel, új utakkal, formabontó jelenségekkel- és minél többet címkéznek és menekülnek az egyediség kezelésétől (és megélésétől), annál rugalmatlanabbá válnak… és annál jobban félnek… Félnek a kontrollvesztés miatt is, mert amit ismerek, ott tartom a gyeplőt, hatalmam van felette… jól megmérem, kielemzem, számokat gyártok rá, kimutatásokat, statisztikát… akkor kontroll van. Biztonság, kiszámíthatóság. Aztán mégsem. Akkor újabb számolások, tervek, stratégiák… Vagy félnek, hogy ha a másik különleges, ők nem azok, szóval van, aki önbizalomhiányból zárja a másikat egy dobozba…
Azt gondolod, ha mindenki egyedi és sokszínű, és azt “kiéli”, az anarchiát eredményez? Akkor anarchikus, kaotikus, azaz feszültséggel teli a sokszínűség, ha nem tudatos önismereti munka, blokkoldás folyománya, ha nem az isteni önvaló kibontakoztatásából és éléséből fakad, hanem egóból: akkor igen, olyankor pl. hiúság, istenkomplexus, vagy valamilyen más személyiségbeli blokk, tudati csúszás megmutatkozása… amiből kinőhet akár személyi kultusz… és ezt nem csak a történelemben láthatjuk, amikor egy-egy nárcisztikus, hataloméhes ember vagy rendszer országokat rohant le, háborúkat robbantott ki, manapság is vannak bőven ilyen platformok, ahol ez akár tömegesen tombol. Ha önmunkával elért magas tudatossággal párosul a sokszínűség, akkor eszményi társadalom bontakozik ki belőle, mert mindenki a kicsiszolt, isteni minőségét mozgatja, önzetlenül, szeretetteljesen. Akkor Aranykor jön el.
Amikor címkézünk, agyalunk, racionalizálunk, okoskodunk, kockázatot elemzünk, akkor a bal agyféltekénket használjuk. Az elemző agyunkkal azonnal sablont gyártunk (pl.: ez egy bozontos férfi, használt ruhában… akkor hajléktalan férfi… akkor biztos részeg… akkor veszélyes lehet…). A biztonságérzet növelésére, veszély kikerülésére tesszük. És ez jogos is fiatal életkorban még, amikor megtanulunk kategóriákat, felépítünk egy működési rendszert, hogy életben maradjunk… de ezeket az élesen elválasztott kategóriákat felnőttkorunkban már egyre jobban nyitogatni kellene, hogy árnyaltabban lássunk: merni meglátni mindenben és mindenkiben az egyedi árnyalatokat… a Valóságot. (A fenti elég szimpla, sztereotip példát elég szimplán továbbvíve: ránézek, megfigyelem: a hajléktalan ül a padon és könyvet olvas. Másnap is látom, hogy olvas. Harmadnap is, és akkor már másik könyvet. Ránézek: nem részeg. Mellé ülök: nem büdös. Beszélgetni kezdek vele… kiderül, hogy nem érdekli a divat, nem vesz új ruhát, mert könyvre költ inkább… és nem hajléktalan… egyetemi tanár (vagy akár hajléktalan, de művelődik: tényleg ismerek ilyen hajléktalant, aki állandóan olvas- ez még inkább sztereotípiát robbantó, egyszerűen csak az fontos neki, a többi társadalmi dolog nem érdekli…). És akkor most elemző aggyal azt kérdezed, hogy ez akkor most szerintem jó, jó hajléktalannak lenni, vagy slamposnak? Nem, azt mondom, se nem jó, se nem rossz: ilyen. Ő ilyen és kész. Ő ezt választja, ezt tapasztalja épp, lehet, hogy tudatosan, lehet, hogy tudattalanul, és valamilyen blokkja, félelme miatt viselkedik úgy, ahogy… Neked nincsen ezzel dolgod, még annyi sem, hogy értékeld, megítéld, csak annyi, hogy elfogadd, hogy ilyen is létezik, és ne legyél tőle feszült, ne akard megváltoztatni, mert ez az ő útja, ebből tanul épp valamit. Az Élet, azt amit elutasítunk, amit felett ítélkezünk, azt be fogja hozni az életünkbe, hogy meglássuk az árnyalatait, és ne rekeszeljük, címkézzük, süssük rá, hogy jó vagy rossz.
Szóval felnőttként jó lenne merni meglátni a Valóságot és átformálni magamban aszerint a képet- és így rájönni, hogy nincsenek merev kategóriák, mert mindenki járja a tanulóútját, és minden mindig változik. És ez nem baj, nem kell meghatározni mindent, mert úgysem lehet: szavakkal azonnal lehatárolunk vmit és csak egy vagy két oldalát írjuk le a sokból… ha feléfordulunk, befogadjuk, azaz érzékeljük, holisztikusan, jobb agyféltekével, nyitottan állunk hozzá, akkor érezzük, tudjuk, hogy milyen: pont olyan, amilyen most éppen.
Na, ettől dobja le az ékszíjat a bal agyfélteke.:D
Pedig nagyon izgalmas, ha figyelünk, gyakoroljuk, nagyon finom dolgokat észlelhetünk… és ráadásul sosem fogunk unatkozni többször. Mert aki címkézik, általában unatkozik is, hisz a mai világban nem olyan sok a valós veszély. A sok sablon meg hát sablonos és uncsi. Aki sablonokat gyárt, az nincs a jelenben: nem figyel, nem lát valójában, csak egy-két vonást vesz észre, és az alapján beteszi a rekeszbe és lezár- és bambul. De az uncsi, úgyhogy keres valami szórakoztatót a TV-ben, facebookon, instán, látszólag érdekes dolgokkal köti le figyelmét, energiáját, és szórja szét azt, ahogy a “szórakoztat” szóban is benne van (és nincs vele baj, csak tudjuk, hogy ez történik velünk, és ha szeretnénk haladni, magasabb energiaszintre jutni, akkor vonjuk össze az energiánkat, figyelmünket rendszeresen jelenlét gyakorlásával)… Vagy unalomból aggódik (drámázik), így érzi élőnek és hasznosnak, no és meg megfontoltnak magát (- és mivel arra fókuszál, persze, hogy megteremti magának a valóságában a bajokat, és máris lehet még jobban aggódni, és kitölteni az életét óvintézkedésekkel).
Szóval ha bárhogy unatkozunk, akkor tuti nem a valóságban vagyunk, nem vagyunk jelen, nem használjuk a finomérzékelésünket, mert nincs olyan, hogy ne történne valami, mindig minden más, nincsenek egyforma napok, nincsenek egyforma pillanatok- mi magunk sem vagyunk soha ugyanolyanok. (Ahogy, ugye, sosem tudsz ugyanabba a folyóba sem kétszer belelépni… de tényleg…) (Ráadásul a jelenlét magas energiaszintet és éberséget hoz, ami megvéd a bajoktól, betegségektől is, csak, ami karmikus, az jön be, de az így is, úgy is, felesleges aggódni miatta- a jelenlét gyakorlásával amúgy a karmán is enyhíthetünk, szóval a legjobb gyógyír tényleg mindenre:)
A valódi probléma a sablongyártással, unalommal, aggódással nem az, hogy nem látod meg egy pillangó szépségét vagy a naplementét, mert Facebookozol, vagy biztosítási kötvényeket bújsz, hanem az, hogy a címkék erdejében, amelyek végtelenül leegyszerűsítik, sablonná silányítják a valóságot, nem látjuk meg, hogy mi milyen valójában: és ha nem látjuk meg a Valóságot, valódi Önmagunkat sem tudjuk meglátni… és az azt jelenti, hogy kutyául szenvedünk, mert sablonok mentén alakítjuk az életünket, azaz mindig olyat teszünk, ami valakinek elvileg bevált, vagy mert valaki elvárja, vagy mert az a “normális”, így címkézzük magunkat is: a hogyan “kell csinálni” szerint élünk, nem a mély, belső, őszinte igényünk szerint. Csak Te tudod és csakis Önmagadból kiásni, hogy Téged mi tesz boldoggá, mi inspirál- az, hogy anyukád, apukád vagy a tesód, a kollégád valamitől boldog (ha az), egyáltalán nem garantálja, hogy az Téged is elégedetté tesz- mindenki másmilyen: reeengeteg aspektussal, réteggel, nagyon sok sztorival és sokrétű, pozitív és negatív karmával, tudással, tehetséggel, hiánnyal, blokkal… érkeztünk ebbe az életünkbe, szóval nem lehet minket sem kategóriákba sorolni…
A Facebookon láttam, hogy a fényképeket hogyan címkézi fel a rendszer: az a fotó, ami a borítóképem elég régóta, ahol olajtökök között guggolok, arra azokat a címkéket tette, hogy nő, mosolyog, természet… elgondolkodtam, hogy mennyiféle nő mosolyoghat mennyiféleképpen, milyen sokféle környezetben, és mind-mind mást mutat a megfigyelő számára… és hogy ezek a szavak mennyire nem írják le a valóságot… hogy hogyan, kire mosolyogtam, miért mosolyogtam, milyen volt leszedni, miért szedtem, mit kerestem egyáltalán a tökök között és a természetben…. Hála a jó égnek, hogy ilyen színes és sokoldalú a világunk- mindenkinek a világa…! Csak kár, hogy félünk tőle!
Ha szeretnénk ezen változtatni, mert pl. jó lenne Önmagunkat megismerni, hogy végre valóban olyan dolgokat csináljunk, olyan döntéseket hozzunk, amelyek valóban boldoggá, elégedetté tesznek, akkor ideje elkezdeni leoldani magunkról a lehúzó rétegeket önmunkával, és aktivizálni a jobb agyféltekénket, pl. meditálni, mantrázni, azaz megtanulni (újra) érzékelni, érezni a szívünkkel, a lényünkkel (mert gyerekkorban ez még megy), meg művészkedni, kreatívkodni, alkotni, belülről, határok és szabályok – sablonok- nélkül. És ha ezeket gyakorolni kezdjük, egyre inkább holisztikusan és árnyaltan fogjuk látni a világot- és egyre örömtelibbek leszünk, mert minden rezdülésben látjuk majd az egyéniséget és egyediséget, és elfogadóbbak is leszünk, mert minden rezdülésben látjuk majd az embert, azaz az utat, a tanulási utat, amit ő jár, és ugyanakkor minden ilyen rezdülésben látjuk majd az isteni szikrát is- ha őbenne még kevéssé, hát akkor a Tanítás tökéletességében, hogy milyen csodálatosan mindenki pontosan ott jár, azt a leckét kapja, ami őt a legjobban szolgálja, fejleszti, és viszi az isteni Önvalója felé.
Tehát a címék látszólagos biztonságot nyújtanak. Amíg nem kezdünk megerősödni, kinyílni, bízni magunkban és az Életben, addig a sablonok, elvárások mögé menekülünk: ha már bízunk önmagunkban, akkor ki merünk nyílni a világ sokszínűségére és meg is merjük mutatni magunkat, akkor nincsen “ciki”: nem érezzük sem úgy, hogy elveszünk, vagy hogy mi kevesebbet érnénk, mert a másik “ó, jaj, milyen ügyes, én biztos nem tudnám ezt…”, és nem rettegünk a kritikától, nem mondjuk, hogy “jaj, de béna!” – miközben, hogy valaki rólunk nehogy ezt mondja, állandóan meredten pózolunk, próbálunk valamilyen képet fenntartani magunkról, és meg sem mozdulunk, nehogy hibázzunk…
A másik tud valamit nagyon szuperül, de másban meg Te vagy kiváló! Illetve leszel, ha mersz nyitni Önmagad felé, akkor Te is kiváló leszel valamiben! Ha bízol már magadban, akkor azt tudod mondani, “de csodás vagy” – de azt is tudod mondani: “de csodás vagyok”! Akkor Önmagadnak és másoknak is tudsz örülni! Az Életnek, a Teremtésnek, a sokszínű, végtelen kreativitásnak.
A dogmákhoz is azért ragaszkodnak az emberek, és gyártanak ellenséget, kiáltanak ördögöt, mert félnek, és magukat megtudják nyugtatni, hogy ők egy körhöz tartoznak, és akkor biztos jól csinálják, a többi ember meg hülye. Vagy azért hoznak létre ilyet, mert ezt a pártoskodást és félelmet akarják generálni: azt mondják, ezt csak így lehet, ha nem így teszel, az akkor rossz, és aki nem így tesz, az romlott… Ez természetesen nagyon alacsony tudatossági szinthez tartozó viselkedés, félelmet mutató és generáló hozzáállás: általában azért terjesztenek ilyeneket bármilyen rendszer létrehozói, hogy magukhoz láncoljanak embereket, hogy azok bármilyen szempontból szolgálják őket (energiával, pénzzel stb.)… erre rengeteg példa van és volt… hogy sajnos-e? Akárhogy is, így tanul az ember: aki még nem kész rá, hogy önállóan tegyen, magáért kiálljon, az belekerül egy ilyen “fogvatartó” rendszerbe, mindaddig szenved, amíg elég erős nem lesz önállóan gondolkodni és érezni, érzékelni, amíg nem mer önazonos lenni, és lerázni magáról a bilincseket.
A társadalom, a kapcsolatok, a vallások, filozófiai iskolák, stb., bármilyen rendszer vagy egyén csak addig működik tisztán, istenien, amíg nem verseng, nem dominál le mást, nem hiszi magát jobbnak a másiknál- egyszerűen csak éli azt, amit ő választott/ amire ő képes- és tapasztal, okul legjobb tudása szerint… Ennyi kellene, hogy legyen. Mindenkinek más az útja, más batyuval jön, mégis nagyon merev rekeszekbe, ládákba próbáljuk belegyömiszkölni a másikakat- és magunkat is. Még az Istent is.
Javaslom, hogy próbáld megfigyelni, milyen címkéket alkalmazol, elvárásokat támasztasz az élet legszimplább területein is akár… és lásd meg, hogy ezek (elő)ítéletek, azaz magadnak, magad elé beállított korlátok, amelyek elválasztanak a megfigyelt dolog, jelenség vagy ember, esetleg Önmagad valódi jellegétől – akár kedvező az ítéleted, akár nem… Próbáld ki, hogy nyitottan, elvárások nélkül csak odaállsz, és beengeded magadba, és megérzed, milyen… megtapasztalod teljes lényeddel, fizikai érzékszerveiden túl, hogy milyen… mennyire sokféle aspektusa, dimenziója, árnyalata van… akár csak egy kődarabnak is… (Nem kell félned, hogy ezzel bajt okoz neked az a valami: ha nem döntesz úgy, hogy aláveted magad neki, a “rabszolgálja” leszel, hanem megőrzöd a saját szabad akaratod szabadságát, akkor nem árthat semmit, csak tapasztalod a minőséget, bármire is hangolódj.)
Amikor így teszel, tehát nyitottan, elvárások nélkül tapasztalsz, akkor a jelenbe kerülsz… nem gondolkodsz róla, nem elemzed, csak érzed… és ha ezt szokásoddá teszed, soha többet nem fogsz unatkozni, mert mindig látod az éppen igaz, valós állapotot. És soha többet nem fogsz csalódni, mert nem lesznek elvárásaid, mindent olyannak érzel/ látsz, amilyen, és elfogadod, mert miért ne lehetne épp ilyen… ilyen úgysincs több, ez is a Teremtés egyik árnyalata!
Nyisd meg magad, szabadítsd fel magad és csak tapasztalj…! és lásd meg, mennyire gazdag az Élet, milyen színes, minden pillanat, minden más, minden kivételes – és lásd meg, hogy Te is az vagy!
Ez a részlet jutott eszembe erről a témáról:
“Dán Xavér leült az asszony lábaihoz a kőre. Sóhajtott.
– A szemináriumban azt tanították, hogy aki jó keresztény, az idvezül. Aki jó keresztény: aki görögkatolikus, megfizeti rendesen az egyházi adóját, eljár vasárnaponként a templomba, gyón és áldoz. Akit pap temet el, a temetőkerten belül ássák a sírját, és sírja fölött énekel a kántor…
Az asszony nevetni kezdett, halkan, szinte hang nélkül. A pap lehajtotta a fejét, és egy követ kezdett rugdosni a lábai alatt. A kő megmozdult, és halk görgetéssel legurult a szederbokrok közé. – Igen, ezen lehet nevetni, tudom. Mi is éreztük, hogy sok minden nincs rendben e körül. De tudod, az ember mégis beletartozik valami közös, hogy is mondjam, valami olyan közös karámba, aminek a palánkjai régi szokásokból és törvényekből készültek, s melyek, bár már nem láthatók, erősebbek, mint minden más karám. Talán éppen azért, mert nem láthatók.
– A láda… – bólintott halkan az asszony.
– Miféle láda?
– Nem vetted észre? Az emberek ott lent nem tudnak a láda nélkül meglenni. Először csinálnak egy kicsit, és úgy hívják, hogy bölcső, aztán csinálnak egy nagyot, és úgy hívják, hogy ház. És benne élnek. És benne élnek a szokásokban és a törvényekben, és nem tudnak mozogni a ládától. És az utolsót úgy hívják, hogy koporsó. És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek. Ládából ládába. Mindig egyik ládából a másik ládába. És a végin a földbe, és ott is csak ládába. Ennyi az egész életük. Azért olyan keserűek, és azért tesznek annyi gonoszat, mert keserűek. A láda sohasem engedi mozogni őket úgy, ahogy szeretnének. Nem tudnak jól mozogni, jól, érted?
A pap csodálkozva nézett az asszonyra.
– Hol tanultad ezeket? Úgy beszélsz, mintha…
– Hol tanultam? – nevetett az asszony. – Istenem, hát hol tanul meg az ember látni és érezni. Hol? Hol tanul meg különbséget tenni a között, hogy mi szép és mi csúnya? Az ember van. És ennyi.”
Idézet Wass Albert Funtineli boszorkány c. regényéből
Namaste
Bori