Van ez a film, a Még egy év, amit nagyon szeretek. Anno 2010-ben még moziban láttam (a szuper Stark Filmklubban Pécsett, az Apollóban <3)… és, hát, azóta szerintem nem telt el év, hogy ne néztem volna újra…
Szerintem kedves film… vagy ez nem igaz, inkább úgy írom: a szívemnek kedves- mert nagyon nem olyan, mint az eddigi legtöbb film, amit itt ajánlottam, hogy kicsit szirupos vagy romantikus vagy vicces, nagyon szórakoztató, hanem azért szeretem, mert nagyon emberi. És mert baromi jól meg van csinálva, egy igazi remekmű szerintem. Ez egy fajsúlyosabb film, de szerintem minőségi szórakozás: egy élmény.
Mike Leigh, aki írta és rendezte is (ide muszáj beszúrnom egy kis ömlengést: mindig odavoltam a gondolattól, hogy valaki képes jól megírni egy történetet, és aztán 3D-ben, rengeteg emberrel együttműködve egy jó arányú alkotást létre is hozni belőle… ha még mondanivalója is van, az már tényleg csúcs… Gondolj bele, milyen sokoldalú tehetség kell egy ilyen teljesítményhez: íróként nagyon érzékenynek, jó megfigyelőnek és pszichológusnak kell lennie, jó nyelvi készséggel, rendezőként erőteljes, de nem elnyomó vezetőnek, határozott vízióval, aki mellett ugyanakkor a többi művész, operatőr, színészek, stb. is ki tud bontakozni, és emelni magát a művet… és a végén még ott a vágás, amivel egészen át lehet mindent formálni, még jobban kifejezni, amit ki akar, vagy egészen el is úszhat a koncepció az aránytalanságokkal… Szóval egy jó film fantasztikus összmunka, nagyon magas szintű dolog összehozni egy igazán jót, szerintem… imádom, ha ilyennel találkozhatok, nekem legalább is mindig borzongató élmény, és napokig az eszemben jár, napokig forgatom magamban az ilyet… 🙂 Persze ez nagyon szubjektív, kinek mi okoz valódi élményt, nekem ez a film az volt… remélem, Nektek is tetszeni fog.:)) (Amúgy: ha kíváncsiak vagytok egy erőteljes ellenpéldára, a The Roomot érdemes megnézni… bár az annyira rossz, hogy inkább a róla készült filmet, a Katasztrófaművészt javaslom, mert ott sokoldalú, szuper művészek (James Franco és barátai) fanyar humorral ábrázolják, hogyan is jött létre ez a giga ego, sérült személyiség és nulla koncepció miatt olyan mértékig elbaltázott film, hogy a kijövetele óta, 2003 óta is folyamatosan játsszák Los Angelesben, mert mindig van, aki beülne egy éjszakai vetítésre röhögni rajta… 😀 illetve nem is tudod majd, sírj vagy nevess…:D).
No, de visszatérve erre a filmre: egészen egyszerűen, mondhatni csendesen elmesél egy emberi történetet egy évet egy idősödő, de még bőven aktív házaspár életében, akinek a fia már felnőtt, önálló életet él, de meglátogatja olykor a szüleit, jó kapcsolatban vannak; akik már kiteljesedtek a szakmájukban, és akik hobbiként kertészkednek… és akikhez jönnek barátok, akikkel nagyokat nosztalgiáznak… és a jelenetekből, párbeszédekből, elejtett szavakból, stb. annyira egyszerűen, sallang- és ítéletmentesen, szinte tárgyilagosan rajzolódnak ki az életutak, az egyes szereplők élethez való hozzáállása a mindennapokban, amelyből az évek során sorsuk végül is kikovácsolódott… És így bontakoznak ki szemünk előtt az emberi drámák, meg a hétköznapi örömök, boldog pillanatok…
Mike Leigh filmjei közül hasonló hangnemű a Titkok és hazugságok, de még nem láttam az összes filmjét… mindenesetre számomra egyelőre ez, a Még egy év a fő műve, nekem ez 10-ből 10 pontos a csodálatosan pontos és finom színészi játék, a fantasztikus jó párbeszédek, vagy épp a beszédes csöndek és az összeszedett rendezés: egy valódi élmény. Számomra.
Remélem, Nektek is az lesz! <3
Bori